súgó szűrés
keresés

Nyitány

Rendező
Vadász János
Bemutató
1965
Filmcím
Nyitány
Filmtípus
ismeretterjesztő film
Filmhossz
9 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

A Nyitány mérföldkő a magyar film történetében. Ez az első magyar film, amelyet Oscar-díjra jelöltek, továbbá elhódította a filmvilág második legfontosabb kitüntetését, a cannes-i Arany Pálmát is. Pedig a rendezője nem sokat próbált filmszakember: Vadász János (1903–1977) a Gyógypedagógiai Főiskola tudományos munkatársa volt, később makrofotósként dolgozott. Filmje ismeretterjesztő műnek indult, aztán egészen más lett. Olyan régiókba jutott el, ahová eladdig senkinek sem sikerült, közvetlen közelről mutatta meg az élet születését, ráadásul ehhez impresszív formát választott.

Az alapötlet triviális: mutassuk meg, mi történik egy tojás belsejében akkor, amikor növekedik benne az élet, mutassuk meg, miként fest testközelből a folyamat! A nyolcperces filmben egy élőlény ölt lassan alakot a tojásban; azt követhetjük végig, ahogy a sejtek szövetekké, a szövetek csibévé állnak össze.

A cím tehát az élet születésére utal. Továbbá a képek alatt végig szóló Beethoven-műre, az Egmont nyitányra, arra a zenedarabra, amelyet az 1956-os forradalom alatt rendszeresen játszottak a rádióban (már október 23-tól kezdve, egy mobil rádióállomásról sugározták), és amelynél többször sem a Himnusz, sem a Szózat, sem a Bánk bán ikonikus dalai nem csendültek fel a forradalom napjaiban. Nem véletlenül lett ez 1956 emblematikus dallama – olyannyira, hogy máig ezzel illusztrálják az októberi–novemberi eseményeket megörökítő felvételeket –, az eredeti Beethoven-mű ugyanis sok ponton kapcsolódott a szabadság eszméjéhez. Beethoven Goethe drámájához, az Egmonthoz írta azt, amely Hollandia függetlenségének kivívásáról szól.

A Nyitánynak ekképpen – alig tíz évvel a magyar forradalom leverése után – jelentékeny politikai konnotációi is voltak, a külföld azonban nem feltétlenül emiatt értékelte. Inkább a technikai kivitelezése miatt, a maga korában ugyanis szenzációszámba ment, hogy a magyar alkotók képesek voltak behatolni egy tojás belsejébe, illetve felvenni, ami ott történik: Cannes-ban ezért nem csak az Arany Pálmát kapta meg a film, de a technikai nagydíjat is. Valójában azonban nem valamiféle különleges technikai invenció vagy találmány szolgált az ötlet megvalósításának alapjául – a kor technikai viszonyai között, modern mikrokamerák hiányában nyilvánvalóan a Nyitány alkotói sem tudtak behatolni egy tojás belsejébe –, hanem egy zseniális, ámde pofonegyszerű ötlet. Az alkotók a tojás (külső) mészhéját eltávolították, ügyelve rá, hogy az alatta lévő héjhártya sértetlen maradjon, és az ily módon lecsupaszított tojásokat laboratóriumi körülmények között igyekeztek életben tartani, hogy közben rögzíthessék a bennük zajló élettani folyamatokat. A mégoly gondos kezelés mellett is azonban a mészhéj nélküli tojások csak rövid ideig voltak konzerválhatók, ezért újabb tojásokat kellett megpucolni az élet új és újabb szakaszainak bemutatásához. Különös paradoxon, hogy az élet születését bemutató filmhez félkész életek sorát kellett feláldozni.

Természetfilmekben manapság gyakran látunk a Nyitánybelihez hasonló felvételeket, a hatvanas években azonban ezek egyedülállónak számítottak. Kérdés, hogy miután technikai megvalósításának eme kuriózumjellege elveszett, érdekes-e, érdemes-e figyelemre a film napjainkban?

Ha a technikai újszerűsége mára a múlté is, a film hatása egyáltalán nem gyengült, a Nyitánynak ugyanis nem csak a témája volt innovatív, hanem a megmunkálása, a kivitelezése is.

A mű címkézése, kategorizálása jellemzően lehetetlen; a Nyitány játékfilm, dokumentumfilm és kísérleti film háromszögébe, homályzónájába helyezhető. Játékfilm, hiszen narratív, ráadásul minden idők legnagyszerűbb történetét, az élet születését beszéli el nagyon tömören ugyan, mégis a maga teljességében, úgyszólván a klasszikus elbeszélésmód szabályai szerint, expozíció–tárgyalás–befejezés szenthármasságát példásan megtartva. Dokumentumfilm, mert kizárólag dokumentumfelvételeket tartalmaz, szó szerint „dokumentálja az életet”. És experimentális film, hiszen formaépítése igen különleges: a montázs, a képkompozíciókkal folytatott játék (a tágabb és szűkebb plánok váltakozására épülő képszervezés), továbbá a zene precíz összehangolása a képi tartalommal együttesen egyfajta vizuális ritmus teremt. Magyar filmben ritka az ennyire példás formafegyelem, a művészi, esztétikai kivitelezés ilyen tökélye. Külön kiemelendő a magyar filmművészet egyik keveset emlegetett operatőre, Gujdár József hozzájárulása a film formavilágának kialakításához. Gujdárnak, a makrófotók – az extrém nagyítású kompozíciók – zsenijének a közreműködése nélkül a Nyitány teljesen más film lenne. (Gujdár nélkül a magyar filmtörténet jó néhány további mesterműve is másképpen nézne ki, mint Huszárik Zoltán Szindbádja [1970] és Csontváryja [1980], valamint Bódy Gábor Nárcisz és Psychéje [1980].)

A Nyitánynak a maga korában a csodájára jártak. Megkockáztatható, hogy a hatása jóval túlnőtt mindazon, amit eddig feltételeztünk. Ha valaki egymás után megnézi Vadász János filmjét és minden idők egyik legfontosabb mozgóképét, Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiáját (2001: A Space Odyssey, 1968), nehezen tud szabadulni attól a gondolattól, hogy a Nyitányt talán Kubrick is láthatta, és ha már látta, inspirálta is filmje ikonikus figurája, a Csillaggyermek megteremtéséhez.

Irodalom

Szluka Emil, Nyitány = Karcsai Kulcsár István szerk., Magyar rövidfilm művészet, Budapest, é. n., Népművelési Propaganda Iroda, 67–68.