Psyché

A nyolcvanas évekre a magyar játékfilm eltávolodott a cementszürke valóságtól: a dokumentarizmus ihlető hatása kimerült, s az objektivitás igénye hirtelen önámításnak látszott. Az új idők definitív alkotói felismerték, hogy a modern magyar film valóságképe tarthatatlanná lett a posztmodern világban, így vagy az akadémikus formákban kerestek fogódzót (lásd például Szabó István korabeli műveit), vagy a felfokozott személyességben próbálták felkutatni a hitelesség fedezetét. Több olyan alkotó is akadt, aki a társadalmi konkrétumoktól az egyetemes távlatok felé fordult, és a tiszta formák helyett az eklektikát, a valóság helyett pedig a stilizált mesélést részesítette előnyben (például Xantus János, Szirtes András vagy Tarr Béla). Ez a törekvés – amit új narrativitásnak kereszteltek el – különösen radikális formában mutatkozik meg Bódy Gábor második nagyjátékfilmjében, a Psychében.

A körömszakadtáig újító szellemű Bódy legnagyobb szabású műve – amely a három részes televíziós változat közel ötórás terjedelme okán is kiérdemli az opus magnum címkéjét – már a kiindulópontjában újfajta viszonyt tételez a valósághoz. A cselekmény ugyanis Weöres Sándor formabontó művét, a lírai anyagát epikus formába szervező Psychét dolgozza fel, s egy elképzelt költőnő karrierjét követi végig a magyar történelmi valóság díszletei között. A váltig nonkonformista és szabados életű Lónyay Erzsébet grófnő (Psyché – Patricia Adriani) tökéletesen fiktív karakter, aki azonban egykor valóban létezett szereplők között kalandozik, hiszen beteljesíthetetlen szerelem fűzi a szifiliszes költő-tudós Ungvárnémeti Tóth Lászlóhoz (Udo Kier), majd örömtelen házasságra lép Zedlitz báróval (Cserhalmi György). Ilyenformán a női szabadságtörekvések és a zabolátlan öntörvényűség fikciója valóságos történelmi tapasztalatok tükrévé válik – s kivált azért látszik annak, mert az öregedésre képtelen Psyché szexuális kalandokban gazdag útkeresése közel százhúsz évet fog át, s a magyar polgári társadalomfejlődés mindahány fázisát megmutatja a 18. századi kezdetektől a protofasizmus koráig.

Bódy patinás kiállítású, kosztümös drámája – korának legnagyobb költségvetésű magyar produkciója – markáns történelemfilozófiát fogalmaz meg: a tragikus szerelmiháromszög-történet a kortalan szereplő(k) révén a személyes történelmi tapasztalat rögzítettségét és a polgári világ konfliktusainak állandóságát hangsúlyozza. De ez az eljárás arra is felhívja a figyelmet, hogy itt a történelem tökéletesen mesterséges konstrukcióját látjuk – és a mesélés öntudatos mesterségességét tudatosítják a fantasztikus motívumok (például az angyalszárnyú disznó), az egymást megszakító-ismétlő narrátorok vagy éppen a szinkronhangok keveredése is (Cserhalmi György Garas Dezső hangján szólal meg, Udo Kier pedig Cserhalmién). Ez a látványosan önreflektív elbeszélésmód a történet főtémáját, a nárcisztikus énkeresés melodrámáját hangosítja fel: Bódy és a társ-forgatókönyvíró, Csaplár Vilmos Nárcisz és Psyché mítoszát állítja történelmi perspektívába, és az önmagába szerelmesedett Ungváry (Nárcisz) figuráján keresztül a művészet szerepéről gondolkodik. Ungváry nárcizmusa különböző formákban testesül meg a biedermeier, a romantika vagy az éledező fasizmus korszakaiban – ám Bódy a karaktert egyre inkább nevetségessé teszi, s ezáltal kigúnyolja azt a fajta modernizmust és romantikus énkultuszt, amelyhez a folyamatosan önmagáról gondolkodó filmje is visszanyúl.

A hiúság és a nárcizmus történetéhez díszes stílus dukál: Lónyay Erzsébet élettörténete lobogó színekben, harsány optikai trükköket felhasználva jelenik meg. Kevés film akad a magyar filmtörténetben, amely ennyire kihasználná a mozi piktoriális lehetőségeit: Hildebrand István operatőr gyakran káprázatosan intenzív fényekben fürdeti a szereplőket, s rendre speciális szűrökkel koszolja, párásítja vagy tükrözi a filmképet. Bódy konok experimentalizmusa a képalkotás reflexiója mellett az elbeszélés álomszerű lebegését szolgálja, de arra is rámutat, hogy az avantgárd filmet kivételesen intim viszony köti a mozi vásári hagyományához. Az epizódok töredékes sorozatából felépülő cselekmény lélegzetelállító látványokat prezentál: a reformkori képviselő egy sistergő hőlégballon gyomrában szédeleg, Ungváry szuterénje előtt hatalmas koponyájú rabszolgák robotolnak a szappanfőző faműhelyben, a fázisképekből összeálló szerelmi birkózást pedig diszkófényekben úszó csatajelenet ellenpontozza (egymásra tükröztetve az érzékiség és az erőszak ideáit). Bódy Eisenstein álmának valóra váltását kísérli meg: egyfajta operaszerű, totalizáló kifejezésmódban, a wagneri Gesamtkunstwerk jegyében hidat ver az attrakciós logika és a gondolatiság, érzékiség és elvontság közé.

A Psychét ellentmondásosan fogadták: hazai kritikusai közül többen elmarasztalták kifulladó elbeszélése, extravagánsnak bélyegzett stílusa és a koherens jelentés hiánya miatt, s locarnói díja ellenére sem vált a világfilm klasszikusává (manapság elsősorban német nyelvterületen ismert). Érdemei azonban negyven évvel később evidensebbek, mint valaha: Bódy filmje szédítő gazdagságú, eklektikusságában is egységes, ízig-vérig látomásos mozi, amelyhez hasonló magyar földön aligha született.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala