súgó szűrés
keresés

Halhatatlanság

Rendező
Jancsó Miklós
Bemutató
1959.11.19.
Filmtípus
kísérleti film
Filmhossz
20 perc
A szócikk szerzője
Gelencsér Gábor

Jancsó Miklós 1946 és 1950 között végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakát. Pályafutása az ötvenes évek szocialista realista korszakában rövid- és híradófilmekkel indult. Sajátos látásmódjának megfogalmazására elsőként művészeti kisfilmekben nyílt lehetősége. Az ebben a témakörben mozgó, egy-egy alkotó életművét bemutató filmek legtöbbször nem lépnek túl a hagyományos dokumentum- vagy ismeretterjesztő filmek keretein, ám éppen tárgyuk, hogy tudniillik egy író, zeneszerző vagy képzőművész munkáit igyekeznek a film nyelvi eszközeivel közvetíteni, mintegy újraalkotni, lehetőséget nyújt a krea­tívabb, magának a filmalkotónak a művészi látásmódját is közvetítő megoldások alkalmazására. Jancsó először ilyen típusú filmekkel igyekezett a szocialista rea­lizmus béklyóitól megszabadulni.

1956 után készült három művészeti rövidfilmje, A város peremén (1957), a Derkovits (1958) és a Halhatatlanság egyfajta trilógiát alkot. A korszak szelleme ott kísért ezekben a filmekben, hiszen mindhárom portré alanya – József Attila költő, Derkovits Gyula festő- és grafikusművész és Goldman György szobrászművész – baloldali gondolkodó volt, szemben állt a Horthy-korszak politikájával, Goldman egyenesen a fasizmus áldozata lett. Ugyanakkor életművük vitathatatlanul értékes, azaz nemcsak politikai nézetük miatt tekinthették őket abban az időszakban haladóknak, hanem művészetük is progresszív. Jancsó ezekben a filmekben expresszív, allegorizáló nyelven igyekszik az életutak mellett a művészi alkotás folyamatát, illetve a műveket megidézni.

A Halhatatlanság intézménytörténeti szempontból is figyelemreméltó mű. A Balázs Béla Stúdióban készült, ám a BBS 1961-es intézményesülése előtt, tehát amikor a műhely még csak vitaklubként működött. Sokatmondó azonban, hogy a fiatalnak már nem mondható (a Halhatatlanság forgatásakor harmincnyolc éves), a saját szerzői kifejezésmódját azonban akkortájt kereső Jancsó indulása legalább ennek az egyetlen filmnek az erejéig a BBS-hez is köthető. S a Halhatatlanság méltó a stúdió későbbi szellemiségéhez, hiszen a maga korában bátor kísérletnek bizonyult, amit újszerűségéből fakadóan igen ellentmondásosan ítélt meg a kritika.

Goldman (Goldmannként is ismert, de a film az előbbi írásmódot alkalmazza) György művészete összefonódott a munkásmozgalommal: aktív politikai szerepet vállalt, művei elsősorban munkástémájúak. 1942-ben hűtlenség vádjával életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, 1944 őszén pedig Dachauba hurcolták, ahol tífuszban halt meg néhány nappal a tábor felszabadítása után. Életműve töredékesen maradt fent, így a filmnek már csak emiatt is valamiképpen rekonstruálnia kellett munkáit. Mindemellett a Halhatatlanság Goldman politikai szerepvállalása és sorsa miatt a korszakot is felidézi a röpcédulázástól a rendőrattakon át a koncentrációs táborig. Mindez azonban a legkevésbé sem a dokumentum- vagy ismeretterjesztő filmek módszerével történik. Az obligát, a politikai elkötelezettséget kiemelő bevezető inzertet követően nem hangzik el informatív narráció a filmben, ehelyett a korszakot és a művész szellemiségét kifejező József Attila-idézetek követik egymást, valamint a röpcédulás jelenetben egy Derkovits-nyomat is feltűnik (mindezek segítségével a rendező közvetlenül is kapcsolatot teremt korábbi, hasonló jellegű filmjeivel).

Jancsó művészi látásmódja kétféle módon érvényesül; az egyiket sikerültebbnek, a másikat kevéssé eredményesnek tekinthetjük. Utóbbiak közé a film nyelvi természetétől alapvetően idegen allegorizmusok tartoznak, mint amilyen a filmet keretező kép a páncélkesztyűs hatalmas kézről, amely a törékeny gyertyalángokat igyekszik eloltani, vagy a fortyogó iszap(?), agyag(?) snitt­jei, amelyek egy ponton elárasztanak mindent. A masszaszerű képződménynek mindazonáltal konkrét anyagszerűségében is erőteljes a képi kifejező ereje, arról nem beszélve, hogy összefüggésbe hozható a szobrászattal. Ez vezet át a film jóval természetesebb megoldásaihoz, amelyek őrzik ugyan erős szimbolikus jelentésüket, de önmagukban véve is érvényesek. Ilyen magának a formázásnak a nyomon követése, ahogy mintegy életre kel egy alak (nevezetesen egy akt), majd a szobor lerombolása, szétdúlása, a még puha anyag összenyomása, amely a konkrét pusztításon túl a művészet, a szellem pusztulását is képes megfogalmazni. A legfigyelemreméltóbbak azonban a sajátos filmnyelvi kifejezőeszközöknek köszönhető pillanatok. Az elnyomást, a háborút gyorsmontázsok, éles plánváltások, döntött gépállások közvetítik, míg a nyugodt alkotómunkát statikusabb beállítások, tisztább kompozíciók, a képmélység és a fekete-­fehér tónusok gazdag kiaknázása. A legkülönlegesebb effektus szintén egy optikai leleményhez kapcsolódik, ez pedig a szobrászművész szemüvege, amelyben tükröződik a világ művészi lenyomata.

Említést érdemel még a Goldman néma szerepét alakító Mészöly Miklós. Az igen fotogén író Bácskai Lauró István ugyancsak a BBS-ben készült Igézet (1963) című filmjében is szerepel, Jancsónál pedig immár önmagaként az Oldás és kötés (1963) kávéházi asztaltársaságának tagjaként tűnik fel. Sokkal fontosabb azonban, ha arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a Halhatatlanságban már mennyire eltökélt a szándék Jancsó részéről az egyéni művészi kifejezőeszközök alkalmazására, sőt a film néhány elemében (gyertyaláng, az akthoz modellt álló meztelen női test) szerzői filmjeinek jellegzetes motívumait is felismerhetjük.

Irodalom

Szekfü András: Fényes szelek, fújjátok! Jancsó Miklós filmjeiről. Bp., 1974, Magvető.