súgó szűrés
keresés

Hídavatás

Rendező
Jankovics Marcell
Bemutató
1969
Filmcím
Hídavatás
Filmtípus
animációs film
Filmhossz
4 perc
A szócikk szerzője
Varga Zoltán

A Pannónia Filmstúdió 1960-as évek elején felvett munkatársai közül Jankovics Marcell (1941) először a Nepp Józseffel és Dargay Attilával közösen készített Gusztáv-sorozatban (1964–68) mutathatta meg oroszlánkörmeit. Első egyedi filmjei – a Szilveszteri legenda (1965), a Tendenciák (1967) és a Hídavatás (1969) – a széria által képviselt karikaturisztikus animáció áramlatába sorolhatók. Közülük a Hídavatás kínálja a legtöbb kapcsolódási pontot az életmű érettebb, egyénibben formált – elsősorban ornamentális jellegű – műveihez. A Hídavatás egyúttal a rendező első díjazott egyedi filmje: Thesszalonikiben Arany Niké-díjjal tüntették ki 1972-ben.

A hangmérnökként dolgozó Bélai István forgatókönyvéből készült rajzfilmet valós esemény inspirálta: az 1960-as évek első felében zajlott az Erzsébet-híd rekonstrukciója (1945-ben a németek felrobbantották), s az újjáépített hidat 1964 novemberében adták át. Nem csak az esemény bizonyult ihletadónak: az Erzsébet-híd szolgált a filmbeli híd modelljéül. A 4 és fél perces animáció cselekményében a frissen felépült, felavatásra váró hídon előbb az ünneplők sereglenek össze a két partról, majd megjelennek a média és a bürokrácia képviselői – élen a mindenkori pártfunkcionáriusokat, minisztereket megtestesítő figurával, a ceremóniamesterrel. Ám a rituálé lebonyolítását szabotálja, hogy a hídon átkötött szalagot érthetetlen módon sem elvágni, sem elszakítani nem lehet, hiába próbálkozik a ceremóniamester mindennel, ami a találékony rajzfilmképzeletbe belefér (a savtól a fúrógépen át a lángszóróig). Végül a robbantás ugyan eredményre vezet, csakhogy a szalaggal együtt a híd is megsemmisül. Ez azonban a tömeget nem zavarja, az embermassza a romokon is lelkesen ünnepel. (A Hídavatás cselekménye nem kevés párhuzamot mutat a szintén Bélai által írt festményanimációs remekművel, Gémes József 1968-as Koncertissimójával.)

A kiüresített, főként az összegyűlt tömeget ábrázoló fekete-fehér vonalrajzokból álló látványvilág és a beszéd helyett hallható halandzsanyelv a karikaturisztikus animációk megszokott eszköztárát idézi. Jankovics azonban újszerű stíluselemeket is alkalmaz, mindenekelőtt a következetes színdramaturgiát, illetve színszimbolikát. A narancs és a kék egyfelől ellenpontozza a háttérvilág csupaszságát, másfelől – a zászlók, a lufik, a kendők színeként – a két parthoz tartozó emberek megkülönböztetésére szolgál. A szét nem szakadó, el nem vágható szalag pirosa az áthidalhatatlan ideológiai akadályra, az átléphetetlen határra is figyelmeztet: a híd ugyan összeköthet két partot, két pártot azonban aligha. A színek halmozása pedig a ceremóniamester figuráján lejátszódó átváltozásokban, vagyis a leggroteszkebb képsorokban válik vizuális attrakcióvá.

A Hídavatás azoknak a karikaturisztikus animációknak a sorába tartozik, amelyek a hatalom természetrajzát annak birtoklóinak ábrázolásával vizsgálják. A hatalom kritikája megjelenik a közösségi esemény félrecsúszott lebonyolításában, amely pürroszi győzelembe torkollik, s megfordítja a normális hierarchiát: mintha a híd lenne az ünnepségért, s nem az ünnepség a hídért. A Hídavatás azzal is kompromittálja a hatalmat – pontosabban annak képviselőjét –, hogy olyan váratlan eseménnyel állítja szembe, amelyet képtelen kontroll alá vonni. Miként Hankiss Elemér is rámutatott, a rajzfilmek előszeretettel bolygatják meg a normál oksági viszonyokat, s a Hídavatásban is az abszurditásig fokozódik a valószerűtlen alapmozzanat.

A kauzális logika megkérdőjelezésén túl a ceremóniamester hiábavaló próbálkozásai az elöljárót is megszégyenítik. A megjelenésétől fogva középpontba tolakodó karakternek előbb önimádatát és fontoskodását teszi nevetségessé a film, utóbb pedig a tehetetlenségét – s az ebből adódó megalázottságát – nyomatékosító képsorokkal kompromittálja őt. A figura arcát és karjait színfoltok borítják be, szemében körkörös mintázatok villódznak, a teste körül megjelenő színes karikák görcsösségét érzékeltetik – míg végül a ceremóniamester összetekeredik és megnyúlik, mielőtt felrobbantja a hidat. Ezek az átváltozásos képsorok a Hídavatás legkevésbé karikaturisztikus jellegű részletei közé tartoznak: megelőlegezik Jankovics ornamentális animációi, többek között a Mélyvíz (1970) vagy a Sisyphus (1974) ugyancsak folyamatos vibrálásban – de komikus konnotációk nélkül – ábrázolt alakjait.

Nem ez az egyetlen képsor oldódik el a karikaturisztikus stílustól. Miután a nyitókép nagytotáljában felépül a híd, a következő beállítások (magasztos zenekísérettel) mintegy „körüljárják” a hidat. A mérnöki precizitással megkomponált, a híd tartószerkezeteit és felületét egyaránt magába foglaló bravúrképsor mintha építészeti tervrajzokat animálna. A magasság és a mélység, az emelkedés és az ereszkedés alig néhány másodpercbe sűrűsödő váltakozása jóformán elszédíti a nézőt. Ebben a képsorban emberek még nem mozognak a hídon – szemben a képmutatóan levezényelt rituáléval, ez a részlet az igazi hídavatás. Szomorú irónia, hogy a méltó avatás a cselekményvilágon kívül csakis a képanyagban történik meg. A tömegtársadalom méltatlannak bizonyul arra, hogy birtokba vegye a hidat, a Hídavatás végkifejlete szerint a külsőségek fenntartásában érdekelt hatalom és a manipulálható csordává züllött lakosság egymást feltételezik és egészítik ki.

Irodalom

Hankiss Elemér, A „poén” szerkezetéről és funkciójáról = Horányi Özséb, Matolcsy György, szerk., Tanulmányok a magyar animációs filmről, Budapest, 1975, Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, 249–311.

Szemadám György, Jankovics Marcell, Budapest, 1987, Corvina Kiadó, 11–12.

Varga Zoltán, A magyar animációs film: intézmény- és formatörténeti közelítések, Szeged, 2016, Pompeji, 160–161.