súgó szűrés
keresés

Jutalomutazás

Rendező
Dárday István
Bemutató
1975.05.22.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 25 perc
A szócikk szerzője
Murai András

A hetvenes évek közepétől közel tíz évig a dokumentarista játékfilm a hazai filmkultúra egyik meghatározó filmtípusa. Az irányzat elindítója Dárday István Jutalomutazása, amelynek hatására társadalmi problémák iránt fogékony alkotók (Elek Judit, Gyöngyössy Imre, Kabay Barna, Schiffer Pál, Tarr Béla, Gyarmathy Lívia, Vitézy László) sorra rendezték hasonló eljárással filmjeiket. Külföldi kritikusok is felfigyeltek a sajátos magyar jelenségre, amelyet Budapesti Iskolának neveztek el. Dárday a befogadói közegre is figyelmet fordított: kidolgozta a „társadalmi forgalmazás” programját, amelynek keretében közönségtalálkozókon vitatták meg a filmeket.

A valóság újfajta ábrázolásának előzménye a dokumentumfilm megújítása az 1960–70-es évek fordulóján. A Szociológiai filmcsoportot! kiáltvány (1969) fiatal szerzői a szociológia módszereit felhasználó, annak szemléletmódját érvényesítő dokumentumfilmek készítését határozták el a Balázs Béla Stúdióban. Ezt a törekvést képviselte Dárday már főiskolás rövidfilmjeiben (Nyugodtan meghalni, 1970; Miheztartás végett, 1971), és aktív szerepvállalásával ennek jegyében készült 1973-ban egy pedagógus-házaspár munkájának és magánéletének problémáit feltáró nagyszabású Nevelésügyi sorozat (Dárday István, Mihályfy László, Szalai Györgyi, Vitézy László, Wilt Pál). Ezt követően nyílt lehetősége a fikciós dokumentumfilm sajátos módszerével nagyjátékfilmet készítenie: a Jutalomutazásban civil szereplők valóságos társadalmi közegben játsszák el a hétköznapi életből „kölcsönvett” történetet.

Dárday szakmai pályafutása elválaszthatatlan Szalai Györgyi alkotói munkásságától: a főiskolai vizsgafilmektől kezdődően napjainkig több mint húsz alkalommal dolgoztak együtt. A Jutalomutazás is a közös munka gyümölcse. A film történetét egyik dokumentumfilmjük forgatása során hallották, majd megkeresték az érintetteket, és magnóra vették elbeszéléseiket; e hanganyag alapján készült a forgatókönyv. A sztori szerint a járási úttörőcsapat azt a feladatot kapja, keressenek egy diákot, akit kiküldhetnek egyhónapos jutalomútra Angliába. A feltétel, hogy fizikai dolgozó szülők gyereke legyen, jó tanuló, és játsszon valamilyen hangszeren. Beindul az apparátus, majd némi keresgélés után a nyolcadikos Balogh Tibit választják ki. Az elvtársak kapkodva cselekednek, a szülőket a földekről hívják be kis ünnepségre, ahová az anya a munkából mezítláb érkezik, és ebben a megalázó helyzetben kénytelen aláírni a hozzájáruló nyilatkozatot. Első meglepődéséből ocsúdva az anyában dolgozni kezd az aggodalom és az ellenállás, s pár nappal később meggondolja magát: fél elengedi gyermekét, és ráveszi férjét is, hogy vonják vissza beleegyezésüket.

A feladat az volt, fogalmazta meg a rendező a koncepciójukat, hogy a valóságból vett szituációt újrateremtsék. Olyan civil szereplőket kerestek, akiknek az adott helyzet a saját életükből ismert. Az úttörőcsapat vezetője, a tanárok, a szülők, a diákok a jelenetekben kötött párbeszédek hiányában saját szavaikkal, testbeszédükkel adják elő a dialógusokat. A lényegében önmagukat játszó szereplőknek nagyban köszönhető, hogy a Jutalomutazás kordokumentumként is kiválóan működik. Viselkedésük, tipikus gesztusaik, szóhasználatuk mellett a hetvenes évek világa a lakások berendezésén, az iskola és a hivatalok tárgyi környezetén keresztül apró részletességgel tárul fel, hitelesen közvetítve az elmaradott falusi életvilágot.

Ebben a szociológiai értelemben „sűrű” hétköznapi közegben bontakozik ki a Jutalomutazás fő témája: az a folyamat, ahogyan a magán­életbe beavatkozik az államapparátus. A tör­té­netnek nincsenek fő-, csak egyenrangú szereplői, mert a cselekmény elsősorban egy eljárás menetét követi végig. Az alkotók a „fent” és a „lent” közötti megfelelő kapcsolat hiányára hívják fel a figyelmet, s bár nem ítélkeznek a jószándékkal intézkedő apparatcsikok és a szülők vitájában, a hatalmi szervezet képviselői sok esetben komikussá válnak. Az irónia mindenekelőtt a társadalmi-ideológiai szerepekből fakad, amire jó példa a járási titkár érkezésekor gyorsan egyenruhába öltöző, úttörőnyakkendőben és -ingben feszengő testes iskolai vezető. Hogy a járási és a helyi elvtársak épp Balogh Tibit találják meg a jutalomutazásra, az lényegében véletlen. A fontos, hogy a „mintagyerek” kiválasztásában megfeleljenek a fentről érkezett utasítás előírásainak. Az egyetlen szereplő, akinek értékrendszere nagyobb hangsúlyt kap másokénál, az édesanya: az ő ellenállása hozza a konfliktust a történetbe. A film remek jelenete, amikor éjszaka az ágyban ráveszi férjét, hogy gyerekük utazását akadályozzák meg, világosan mutatja a dokumentarista módszert játékfilmes szituációkkal bővítő eljárás előnyét: így a cselekmény fordulópontját jelentő döntés lélektani motivációja is hitelesen ábrázolható a szociológiailag pontos környezetrajz mellett.

A Dárday–Szalai szerzőpáros a Buda­pesti Iskola legtermékenyebb alkotójaként még három filmmel folytatta a fikciós dokumentumfilmek sorát. A monumentális, négy és fél órás Filmregény Három nővért (1978) a Harcmodor (1980) követte, majd az irányzat végét jelentő, több nemzedék együttélésének nehézségeivel foglalkozó Átváltozás (1984). Ez utóbbi a Társulás Filmstúdióban készült, amelynek létrejöttét Dárday kitartó munkával harcolta ki, és bár rövid időt élt (1981–1985), a dokumentarista játékfilmek alkotóközösségének bázisává és az új formákat kereső rendezők (mások mellett Bódy Gábor, Jeles András, Tarr Béla) műhelyévé vált

Irodalom

Gelencsér Gábor: Magyar film 1.0. Bp., 2017, Holnap.

Szekfü András: Dárday István és Szalai Györgyi filmművészete. www.mmakademia.hu

Zsugán István: A magán­élet dokumentumai. Filmvilág, 1975. 3. sz. In Szubjektív magyar filmtörténet 19641994. Bp., 1994, Osiris–Századvég.