Kedd

Novák Márk tragikus sorsú alkotója a magyar filmtörténetnek. A Balázs Béla Stúdióban forgatott első rövidfilmjeinek operatőr alkotótársa, Tóth János visszaemlékezése szerint egy alkalommal azt mondta, „ha eléri a krisztusi kort, s nem tudja megvalósítani, amit filmben szeretne, akkor a születésnapján főbe lövi magát”. 37. születésnapján beteljesítette az ígéretét…

Mások mellett Gaál István osztálytársaként végzett 1958-ban a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ahonnan az ő útja is az akkor megalakuló Balázs Béla Stúdióba vezetett. Itt került szoros munkakapcsolatba Tóth Jánossal, aki elsőként Novák Márkban találta meg a saját filmes törekvéseihez méltó alkotótársat (majd pedig Huszárik Zoltánban). Két filmet forgattak együtt: 1962-ben a Csendélet című háromperces „filmplakátot” és a Keddet. Ezt követően Novák felkérést kapott egy „társadalmi megrendelésre” készülő egész estés filmre (Szentjános fejevétele, 1966), ám ez nemcsak saját szerzői elképzeléseinek nem felelt meg, hanem azt is megtiltották neki, hogy Tóth Jánossal dolgozzon. A film nem aratott jelentős sikert, újabb felkérések, önálló rendezési lehetőségek sem követték, s ez vezetett az életút tragikus befejezéséhez.

A Kedd a Csendélethez hasonlóan szintén megrendelésre született, de a BBS kötelékében az alkotók szabadabban bánhattak az előírt témával. A Csendélet „békeharcos”, a Kedd alkoholizmusellenes film. Az utóbbi azonban jóval inkább idézőjelbe teszi, ironikusan kezeli a témát, és – más gondolatok mellett – a hatvanas évek kádári konszolidációjában súlyos problémaként megjelenő alkoholizmus tényével szembesít.

A film idézőjele – amely mindjárt a főcímen, egy tépett naptárlapon megjelenik, ahol a kedd szó kerül macskaköröm közé –, avagy iróniája műfajából következik: burleszket látunk. S voltaképpen ez a Kedd legeredetibb, egyedülálló megoldása. A burleszk ugyanis – egyetlenként a műfajok közül – a hangosfilm áldozata lett, vagyis nem élte túl a némafilmkorszakot. Pontosabban mint modernista forma élte túl, igen radikális stíluseljárásként, amelyben a dialógusok háttérbe szorulnak, hogy helyükre a zajok-zörejek lépjenek, s amelyben elsősorban a második világháborút követő abszurd világ képe fogalmazódik meg. A hangos-modernista burleszk legnagyobb mestere Jacques Tati, a burleszk hagyományt az abszurddal elegyítő látásmód emblematikus alkotása pedig a Samuel Beckett egyetlen forgatókönyvéből a 68 éves Buster Keaton főszereplésével készült enigmatikus című Film (Alan Schneider, 1965). A Kedd ehhez a különleges formához kapcsolódik, jószerivel egyedüliként a magyar filmben (Tati hatásáról tanúskodó modernista burleszk vonásokat még Gyarmathy Lívia első egész estés játékfilmje, az 1969-es Ismeri a szandi mandit? mutat, amelyben epizodistaként felbukkan a Kedd különös arcélű főszereplője, Hável László). A húszperces filmhossz a történetmondás terén is nagyobb lehetőséget nyújt a műfajban rejlő felforgatásra, vagyis nincs szó hagyományos elbeszélésmódról, a burleszkjegyek az esszéfilm szerzői „műfajával” elegyednek. A műfaji elemek maguk is idézetekként kerülnek elő; nem annyira egymásból, mint inkább magából a műfajból következnek. Az alapkonfliktus természetesen egy alacsony, vékony és egy magas, kövér férfi között bontakozik ki, s visszatérő kergetőzésük mellett látunk obligát forgóajtó-jelenetet és tortacsatát is. Ám hogy mi a konfliktus közöttük, miért üldözi a nagy a kicsit, az – az archetipikus alaphelyzet „jelentésén” túl – nem derül ki.

A burleszkszekvenciákat esszéisztikus részek tagolják, amelyeket az üldözött kisember karaktere köt össze egymással. Ezekben ismerhető fel az alkohol motívuma (például egy jellegzetes korabeli műintézmény, a talponálló tablójával, benne különféle alkoholista típusokkal), illetve ezekhez kapcsolódnak a kisember főhős rövid monológjai: lamentációi a világról, amelynek úgyis hamarosan vége. A hatvanas évek egyetemes atomfélelme is belekerül tehát a filmbe: gyerekek húzzák elő az „atomláncot” a folyóból, az atomfelhő képét egy archív snit­ten látjuk, a kráter az óbudai amfiteátrum, végül a gyerekek visszahúzzák az atomláncot a folyóba, de az „atomok” helyén már (béke)galambok sorakoznak, pontosabban vergődnek. Mindez, s főképp az atomkatasztrófa tragikus iróniája, közvetlen összefüggésbe hozható a becketti abszurddal. S az abszurd hatást fokozza a műfaji jellegzetességen (gyorsítás) túl az ugyancsak az ősfilmet idéző stoptrükk, amelyet elsősorban a kergetőzős jelenetekben vetnek be az alkotók. De egészen más jellegű játékos idézeteket is tartalmaz a film: az egyik képen például a főhőst egy oroszlán társaságában látjuk, méghozzá az André Bazin-i „tilos a montázs” jegyében egy képkereten beül.

Formai szabadság és felforgatás: ebben találkozik a burleszk hagyománya és annak „újrahasznosítása” Novák Márkék filmjében. A Kedd a műfajon belül is rendkívül szabadon bánik annak formaelemeivel, felforgató gondolat pedig nem csak az alkohollal kapcsolatosan kerül elő. A mai néző számára talán már elhomályosult az utalás, de a hatvanas évek elején még elevenen élt a közönség emlékezetében a főcímen látható „kedd”, amely a naptár tanúsága szerint 23-ára esett. A főhős ráadásul többször visszatér az egyébként értelmetlennek tűnő dilemmához: „csütörtök van vagy kedd”. Nos, kedd 23-ára azon a bizonyos októberi napon esett,1956-ban, míg csütörtökön volt a Parlament előtti sortűz…

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala