súgó szűrés
keresés

Kentaur

Rendező
Szentjóby Tamás
Bemutató
2009.11.12.
Filmtípus
kísérleti film
Filmhossz
39 perc
A szócikk szerzője
Gelencsér Gábor

Szentjóby Tamás (1944) a hatvanas–hetvenes évek neoavantgárd (akció)művészetének egyik legsokoldalúbb, legradikálisabb tagja volt. A nevéhez fűződött többek között az első happening, Az ebéd (in memoriam Batu kán) (Szentjóby Tamás – Altorjay Gábor – Jankovics Miklós, 1966), amelynek fennmaradt nyolcperces némafilm-dokumentációja, vagy például – egyik filmes vonatkozású munkáját idézve – a Véres film című objekt, egy fém filmtekercsdoboz, benne (vagyis a néző számára láthatatlanul) tyúkvérrel átcsorgatott 16 mm filmszalagdarabok, a dobozon pedig egy kézzel írt papírfecnin a cím és alatta a dátum: 1968. XI. Ahogy a konceptuális művészet esetében általában, itt is a cím adja meg a mű felforgató politikai jelentését (utalással a prágai tavasz elleni katonai intervencióra). Szentjóby a hivatalos kultúrpolitika számára értelmezhetetlen, politikailag viszont annál inkább értelmezhető művészetével csak a tiltott, legfeljebb tűrt underground szcénában tudott megjelenni, így például az 1970 és 1973 között működő balatonboglári kápolnatárlatokon. Az új gazdasági mechanizmus leállítását követő „rendcsinálás” jegyében a hatalom lesújtott a másképp gondolkodókra: a balatonboglári kápolnatárlatokat bezárták, Szentjóbyt pedig 1974-ben izgatás vádjával letartóztatták, majd kiutasították az országból. A művész 1975 és 1991 között Genfben élt, csak a rendszerváltás után tért vissza Magyarországra.

A neoavantgárd képviselőihez hasonlóan az évtizedfordulón ő is kapcsolatba került a filmes diplomával nem rendelkező művészek felé kapuit megnyitó Balázs Béla Stúdióval. Szerepelt a később szintén emigráló Magyar Dezső két BBS-filmjében, a betiltott Agitátorokban (1969/1986) és a Büntetőexpedícióban (1970), de jellegzetes alakja feltűnt – a mellőzött művészeket ezen a módon támogató – Jancsó Miklós korabeli filmjeiben is (Égi bárány, 1971; Még kér a nép, 1972; Szerelmem, Elektra, 1974). Rendezőként a Balázs Béla Stúdióban egyetlen filmet forgatott, 1973 és 1975 között a Kentaurt. A korszak politikai és formai értelemben egyik legradikálisabb műve azonban emberöltőnyi ideig nem létezett a közönség számára: a filmet 1975-ben nem egyszerűen betiltották, hanem még sztenderdizálása előtt a munkakópiát elkobozták. Ezt 1983-ban Durst György, a BBS akkori titkára megtalálta, „visszalopta” és másolatot készített belőle. Ennek a változatnak a bemutatását viszont az alkotó tiltotta be, mondván, annak minősége nem felel meg eredeti elképzelésének. A filmet végül 2009-ben a Ludwig Múzeum / ACAX kezdeményezésére, a 11. Isztambuli Biennálé meghívása alkalmából sikerült felújítani. Az autentikus változatot tehát ekkor láthatta a közönség. A film utólagos leírása, az elhangzó szövegekkel viszont már korábban, 1989-ben megjelent a Jelenlét folyóirat Szógettó című számában.

A 12 fejezetből álló film egyetlen konceptre épül, s az egyes, fix totálokból és dinamikus közelikből felépülő egységek ezt a gondolatot variálják. A konceptre utal a film címe: a kentaurok félig ember, félig ló alakú lények a görög mitológiában. A filmben ez a kettősség kép és hang kettéválasztásában jelenik meg. Az egyes fejezetek monoton munkát végző vagy közösségi térben tartózkodó embereket ábrázolnak dokumentarista módszerrel. A képhez zörej, a szereplőkhöz – a szájmozgásukat pontosan követő utószinkronnal, ám a helyzetükhöz, a karakterükhöz egyáltalán nem illő – dialógus társul, amely a kor politikai, úgynevezett „tudszocos” (tudományos szocializmus) zsargonjában beszél a munka fogalmáról a szocialista társadalomban (néhány beszélgetés pedig a filmművészeten ironizál). A meg nem felelés a robotszerű munka (így például a dobozkészítő műhelyben, a futószalag mellett vagy a tömegek boldogságvágyára utaló lottószortírozó hatalmas, üzemcsarnokszerű helyiségében) és az elhangzott valóság- és életidegen eszmefuttatások között (amelyek a neoavantgárd szcéna tagjainak tolmácsolásában szólalnak meg) egyszerre groteszk, szatirikus és felkavaróan drámai. A film alapkonceptje a Kádár-korszak legmélyebb és legpusztítóbb, a társadalmat lassan erodáló paktumára hívja fel a figyelmet, a kettős beszédre. A konszolidációért, a viszonylagos jólétért és a nyugalomért cserébe a politika „csak” annyit vár el az emberektől, hogy ne avatkozzanak bele a társadalom ügyeibe, felejtsenek és hallgassanak. Nem kell hinni a rendszerben, de hangosan bírálni sem szabad. Ez vezetett a társadalom valamennyi rétegében a kettős beszédhez: szinte mindenki mást gondolt, mást mondott szűk családi vagy baráti körben, mint amit az iskolában, a munkahelyén, a közéletben képviselt. S ezt mindenki tudta a másikról… A kettős beszéd kettős tudathoz, ez pedig egyfajta társadalmi tudathasadáshoz vezetett. Ezt az állapotot mutatja be Bódy Gábor Négy bagatelljének (1975) 3. tétele, amikor egy révült tekintetű alkoholista mellett a szakértő szociológus az alkoholizmus jelenségéről értekezik, s ugyanez a tézise egy másik neoavantgárd művész egyetlen filmjének, Hajas Tibor Öndivatbemutatójának (1976), amelyben – a Kentaurhoz igen hasonló módon – a Moszkva téren megállított és filmre vett járókelők képéhez társul az őket kommentáló, utasító narrátorhang.

Kentaur konceptje az absztrakt üres tértől (a semmibe vesző horizonttól és egy vasúti rámpa képétől) a munka és a társadalmi lét (resti, váróterem, üzemi étkezde, munkásszállás) különféle helyszínein át végül eljut az egyéni sors felmutatásának megrázó katarzisáig. A befejező képen a Vakok Intézetének kefekötőműhelyében vagyunk. Hozzájuk hangban nem a tudathasadásos politikai zsargon társul, hanem az általuk énekelt dal szövege, amelynek utolsó sorai így hangoznak: „Vándorbotot fog kezem / Hív a titkos végtelen / Utam végét, jaj nem ismerem.”

Irodalom

György Péter, A lázadás esztétikája. Kentaur, Filmvilág, 3. sz., 1990, 16–19.

Szentjóby Tamás, Kentaur, Jelenlét, 1–2. sz., 1989, 271–275.

Tábor Ádám, Képrombolás – Kentaur. Szentjóby Tamás filmje = Tábor Ádám, A váratlan kultúra, Budapest, 1997, Balassi Kiadó, 120–122.