súgó szűrés
keresés

Öndivatbemutató

Rendező
Hajas Tibor
Bemutató
1976
Filmtípus
kísérleti film
Filmhossz
15 perc
A szócikk szerzője
Gelencsér Gábor

Hajas Tibor (1946–1980) mindössze krisztusi kort ért meg, mégis a magyarországi neoavantgárd művészet egyik legsokoldalúbb, legnagyobb hatású és legprovokatívabb tagja volt. Provokációiban, ahogy a neoavantgárdok többségében, nála is összefonódott a művészi és a politikai szándék. Frankl Tibor néven született (beceneve Biki volt), az ELTE angol szakára járt, amikor 1965-ben egy tüntetésen letartóztatták, majd Fasiszta elvtársak (!) című verse miatt eltanácsolták az egyetemről. Nem szerzett diplomát, haláláig munkásként dolgozott. Tevékenységének legismertebb része a performansz: tizenegy fellépésén jellemző módon saját testi épségét veszélyeztető akciókat hajtott végre (a sors iróniája, hogy autóbalesetben halt meg). Néhány performanszának fennmaradt a fotódokumentációja, ám ez épp a lényegétől, a jelenvalóságától fosztja meg az előadásokat, amelyek a művészt veszélyeztető események kapcsán különös erővel szólítják meg a nézőt, mintegy őt is bevonva az akcióba. Hajas képzőművészeti és költői tevékenysége szintén jelentős; írásainak gyűjteménye vaskos kötetet tesz ki (Szövegek). A versek és prózák mellett olvashatunk tőle hangjátékokat, filmterveket (köztük az Öndivatbemutatóét), de rendszeresen tartott filmklub-előadásokat a Ganz-MÁVAG Művelődési Központban. A több mint kéttucatnyi, kizárólag külföldi filmről szóló szöveg közül az 1976-os keltezésű Praktikus képzelet rávilágít az ugyanabban az évben készült Öndivatbemutató formai koncepciójára, dokumentum és fikció sajátos ütköztetésére is. Ebben fogalmazza meg a dokumentarizmus tekintetében elgondolkodtató meglátását: „Ami egy filmben megtörténik, nem biztos, hogy a valóságban is megtörténhet; de a történelemben legalább egyszer biztosan megtörtént, mégpedig a film kedvéért.”

Hajas a többi neoavantgárd művészhez hasonlóan került a Balázs Béla Stúdió szellemi vonzáskörébe, amikor a korabeli vezetőség a hatvanas–hetvenes évek fordulójától megnyitotta a stúdió kapuit a filmes diplomával nem rendelkező művészek előtt. Ezzel a lépéssel a BBS a Kádár-kori kultúrpolitika számára értelmezhetetlen, s ezért legfeljebb tűrt, de leginkább tiltott underground művészeti szcéna, a neoavantgárd képviselőinek fontos bázisává vált. Az új művészeti formák, valamint a társművészetek alkotói kísérleti filmeket készíthettek a stúdióban, legtöbben egyet-egyet – Szentjóby Tamáson (Kentaur, 1973–1975/2009) vagy Najmányi Lászlón (A császár üzenete, 1975) kívül ebbe a körbe tartozott Hajas is –, de a neoavantgárdok közül Erdély Miklós (pl. Álommásolatok, 1977; Verzió, 1979–1981/1986), a képzőművészek közül Maurer Dóra (pl. Keressük Dózsát, 1973; Relatív lengések, 1973) jelentős filmes életművet hozott létre a BBS műhelyében.

Az Öndivatbemutató képi alapkoncepciója a dokumentarista formában rejlő ellentmondásra reflektál. Az alkotó a korabeli Moszkva téren állít meg járókelőket, tereli őket a kamera elé, s készít róluk mozgóképfelvételeket. A nyitóképen a teret pásztázza a kamera, majd kiemel egy „szereplőt”, aki megáll a gép előtt. Sorra követik a többiek, előbb a tér természetes közegében, majd – először ugyanazok a szereplők – fekete paraván előtt. Miután a térre helyezett paravánt egy svenk „leleplezi”, ismét a tér közegében látjuk a kamera előtt megálló embereket (miközben néhányan esetleg elmennek előttük, a háttérből pedig más járókelők kíváncsian méregetik a különös eseményt). A fotózásnak megfelelő pózban meg-, illetve beálló személyek egyszerre „dokumentumok” (s valóban számos típust látunk a fiataltól az idősig, a vagánytól a konszolidáltig, magányosokat, párokat, csoportokat – a film ezen a módon a hetvenes évek antropológiai lenyomata), dokumentálásuk mellett ugyanakkor „fikciójuk” is saját maguknak, hiszen a kamera kedvéért állnak meg, pózolnak, játsszák el a „fényképeznek” szituációt. Mindez groteszk hatást kelt, amit a film snittlistája még kíméletlenebbül kifejez az egyes karakterek leírásával: „micisapkás szénlehordó”, „szemüveges álgengszter”, „nagyon szürke eminenciás”, „horrorfigura szederjes orral” stb. A karaktereken túl mindebben fontos szerepe van a forgatás alaphelyzetének: mozgókép készül az állóképbe állított emberekről, azaz „természetesen” kéne „viselkedniük”; a dokumentarista helyzet „fikciója” már ebben tetten érhető, illetve megteremtődik. (Hajas az Öndivatbemutató filmtervezetében „fiktív dokumentumokról és dokumentált fikciókról” ír.) A film azonban nemcsak képekből áll, hanem zörejekből és elektronikus effektekből építkező „ambient zenéből”, továbbá kommentárszövegből (a film egyharmadát kitevő paravános részek viszont teljesen némák). A kommentárok a szereplőkre reflektálnak: utasítják, értelmezik őket (amit az alanyok persze nem hallanak). A három hang (Molnár Gergelyé, Najmányi Lászlóé és Erdély Miklósé) alapvetően ironikus viszonyt teremt a látvánnyal, s ezzel Szentjóby Tamás Kentaurjához hasonló módon jelzi kép és hang elválasztását, össze nem illését. Az Öndivatbemutató ily módon szintén a Kádár-korszak alapvető társadalmi vonását, a kettős beszéd, kettős tudat skizofréniáját fogalmazza meg. Az absztrakt koncepción túl azonban Hajas filmje jóval konkrétabb jelentést is tartalmaz. Egyrészt a lefényképezett emberek hiteles képet adnak a korról, beleértve ebbe pózolásuk, „öndivatbemutatójuk” hitelességét is, hiszen az „biztosan megtörtént, mégpedig a film kedvéért”. Másrészt a kommentárok iróniája, amelyben az elhangzó szöveget a látvány írja felül, a korszak társadalmi-politikai viszonyainak elevenébe vág. „Képzelje azt, hogy szép. Képzelje azt, hogy gazdag. Képzelje azt, hogy egészséges” – sorolja a három narrátor. A legsúlyosabb kijelentés pedig, amelynek ugyancsak megkérdőjelezhetetlen az iróniája, így hangzik: „Ön szabad. Azt tesz, amit akar.”

Irodalom

Hajas Tibor, Szövegek, F. Almási Éva szerk., Budapest, 1995, Enciklopédia Kiadó, 191–200, 219–280.

Müllner András, Montázspolitika. Neoavantgárd nyomok magyar experimentális filmekben = Gelencsér Gábor szerk., BBS 50. A Balázs Béla Stúdió 50 éve, Budapest, 2009, Műcsarnok – Balázs Béla Stúdió, 129–142.