súgó szűrés
keresés

Nehéz emberek

Rendező
Kovács András
Bemutató
1964.11.12.
Filmtípus
dokumentumfilm
Filmhossz
1 óra 19 perc
A szócikk szerzője
Benke Attila

Ha Kovács András (1925–2017) Falakját (1968) a reformkorszak egyik zárófilmjének tekintjük, akkor „cselekvő” dokumentumfilmje, a Nehéz emberek az egyik emblematikus nyitófilm.

Kovács párizsi útja során találkozott a Jean Rouch és Edgar Morin nevével fémjelezett cinéma verité-dokumentumfilmekkel, ezek szellemében készítette el filmjét a Népszabadság 1963-as Lehet-e nálunk érvényesülni? című ankétja alapján. A több mint egy évig tartó forgatást nagyszabású, öthónapos kutatómunka előzte meg. A rendező negyven feltaláló esetét dokumentálta, akik különböző okokból szembe kerültek szakmabeliekkel vagy a hatalom képviselőivel. A Nehéz emberekben öten szerepelnek: a görgős ekét megépítő Szabó István, a légpárnás köszörűt kikísérletező Pál József, a hőerőműveket légkondenzátorral forradalmasító dr. Heller László, a kondenzátortekercselő automatát megtervező Strowski István és a csőkutas öntözési rendszert alkalmazó Mohácsi Károly (mivel ez a találmány szerepel Makk Károly 1962-es Megszállottakjában is, Kovács megidézi kollégája művét a dokumentumfilmben).

Kovács András – ahogy egy korabeli újságíró fogalmazott – a „bürokrácia sztriptízét” valósította meg, a leleplező társadalomrajz miatt pedig sokan kételkedtek abban, hogy a Nehéz emberek bemutatható lesz. Ezért Fábri Zoltán javaslatára a rendező először Aczél Györgynek, majd annak tanácsára Kádár Jánosnak mutatta meg a filmet. Kádár elismerte, hogy valós problémákat ábrázol, és mivel nem adott ki utasítást a betiltására, így a hatalom többi képviselője sem merte megakadályozni a premiert. Egy évvel később, a Zalotay Elemér építész találmányáról készült rövidfilmet, a Ma vagy holnapot (Kovács András, 1965) azonban már nem engedték bemutatni.

Néhány kreatív zenés átkötő jelenetet vagy híradófilmes stílusban készült montázsszekvenciát leszámítva a javarészt interjúkból felépülő Nehéz emberek a rendező aktív jelenléte miatt több mint klasszikus „beszélőfejes dokumentumfilm” – a neves teoretikus, Bill Nichols által „résztvevő dokumentumfilmnek” nevezett - csoportba illik. Bemutatását követően többen felfigyeltek arra, hogy tulajdonképpen nem öt, hanem hat nehéz ember szerepel a filmben: az egyik maga a riporter, azaz Kovács András, aki sokszor provokatív kérdésekkel igyekszik felszínre hozni azokat a rendszerszintű problémákat, amelyekről riportalanyai jellemzően vonakodnak beszélni. Vannak, akik még azt is felvetik, hogy néhány kényes kérdést vagy megnyilvánulást vágjon ki. „A kapitalista piacon anarchia van… Lehet, hogy nálunk is…” – állítja Kovács a Pál József találmányáról szóló epizódban, amelyre Pál csak feszült, de egyetértő nevetéssel reagál. Máskor a rendező készteti arra alanyait, például a Szabó István-epizódban, hogy kimondják: a találmányt a vezető pozícióban levő szakmabeliek irigységből igyekeznek ellehetetleníteni. Míg a feltalálók a bürokrácia gépezetével küzdenek kreatív ötleteik elismeréséért, addig Kovács mint művész-értelmiségi mintegy riportalanyaival vív csatát azért, hogy a nyilvánvalóan a megtorlástól, az ellehetetlenüléstől félő szakemberek mégis ki merjék mondani az igazságot a kádári puha diktatúra „gépezetéről”.

„Érdemes állandóan újat kezdeményezni, és eltérni a megszokottól?” – kérdezi a rendező az utolsó epizódban Mohácsi Károlytól, aki ennek hatására mintegy „önkritikát” gyakorol: „Nem mindig eléggé átpolitizáltak a lépéseim.” Mindennek kapcsán a nézőben felmerülhet a kérdés, miért kell egy mezőgazdasági intézetigazgatónak „átpolitizálnia” a lépéseit egy elvileg szabad országban, ahol a „kádári kiegyezés” ideológiája szerint nemcsak támogatják, de ösztönzik is a reformokat? Érdekesek azok a vágóképek is, amelyek Kovács András szerzői kommentárjaiként értelmezhetők. A rendező alapvetően minden riportalanyáról olyan jeleneteket vág be, amelyekben azok higgadtan, nyugodt hangnemben beszélnek. Mohácsi esetében azonban előkerülnek „lenémított” felvételek, amelyeken a férfi indulattal beszél valamiről – ezeket Kovács a makacs feltalálókat „nehéz embereknek” nevező megyei párttitkár interjújába ékeli be. Ezek és a hagyományos, higgadtabb beszélgetések kontrasztja mintegy leleplezik a kádári puha diktatúrát, amelyben a hivatalos cenzúra tagadása és a reformszellem ellenére mindenki tudta, miről és hogyan szabad, illetve nem szabad beszélni. A Janus-arcú rendszerről pedig az is sokat elárul, hogy míg felsőbb körökben az új gazdasági mechanizmust dolgozták ki, a mindennapok valóságában a Nehéz emberek címszereplő feltalálóit különböző módokon, de kigáncsolták a hatalom reformellenes képviselői: Szabó István görgős ekéjét és dr. Heller István légkondenzátorát szakmai-hatalmi érdekből próbálják ellehetetleníteni; a Pál József légpárnás köszörűjével készült árut az egyik állami vállalat mondvacsinált indokkal nem hajlandó átvenni; Strowski Istvánt nem elég, hogy jogsértő módon nem fizeti ki a Remix nevű vállalat, a bíróság is első fokon a Remixnek kedvező ítéletet hoz; Mohácsi Károly pedig bevallottan túlzott „szenvedélyessége”, tenni akarása miatt válik a bürokraták és riválisai céltáblájává. Kovács András dokumentumfilmje tehát érzékletesen bemutatja, mennyire nincs szinkronban az ideológia és a „létező szocializmus” valósága már a reformszellemű korszak kezdetén sem. Kovács a rendszerváltás után visszatért a témához: A „Nehéz emberek” ma I–III. tévésorozat (1998) azt a kérdést teszi fel, hogy változott-e az 1964-es eredetiben felvázolt helyzet a politikai rendszerváltást követően.

Irodalom

Gervai András, A tanúk. Film-történelem, Budapest, 2004, Saxum, 35–58.

Nichols, Bill, A dokumentumfilm típusai, Metropolis, 4. sz., 2009, 20–41.

Zsugán István, Öt nehéz ember és a hatodik, Filmvilág, 23. sz., 1964, 4–7. = Zsugán István, Szubjektív magyar filmtörténet 1964–1994, Budapest, 1994, Osiris – Századvég, 19–21.