súgó szűrés
keresés

Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten

Rendező
Jancsó Miklós
Bemutató
1999.01.28.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 43 perc
A szócikk szerzője
Murai András

Váratlan fordulat a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten Jancsó Miklós pályáján. A Kék Duna keringőt (1992) követően hét évvel jelentkezett új filmmel, és meglepetést okozva egészen új stílussal: közel a nyolcvanhoz frissítette filmes eszköztárát, lecserélte az addig használt, a nevével összeforrt, az egyetemes filmtörténetben egyedülálló kifejezésmódot. Ebben a filmben nincsenek már allegóriák, nincs történelmi parabola, nyomaveszett a rejtjeles üzengetésnek, s ha a korábbi Jancsó-univerzum kellékei időnként felbukkannak is, csak ironikus szándékkal, emlékeztetve arra, hogy az a filmnyelv már idejét múlt. A hosszú beállításokat hirtelen vágások, a lassú kocsizást kézikamerás felvételek váltják, a szereplők koreografált mozgatása helyett a színészek arcába mászó közelik uralják a filmet. A helyszín nem a puszta, hanem Budapest, és a város adottságait (a Lánchíd, a Szabadság-szobor magaslatait) kihasználva a daruzás a meghatározó kameramozgás. A változásokkal együtt Jancsó hű maradt önmagához: utánozhatatlan, egyedi stílusú művet készített. Magánfilmet, ahogy a rendező nevezte, amely ugyanakkor csapatmunka eredménye. A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten sajátos világának kialakításában Jancsó állandó alkotótársa, Hernádi Gyula mellett Grunwalsky Ferenc operatőr, valamint a Kapa–Pepe párost alakító Mucsi Zoltán és Scherer Péter szerepe meghatározó.

A mozaikos szerkezetű, rögtönzött dialógusokból épülő, harsányan nevettető, obszcén szövegekkel élő, alternatív zenekarokat (Kispál és a Borz, Ganxsta Zolee) felvonultató film a rendszerváltozást követő évtized politikai-közéleti átalakulására reagál; alkotói keserűen röhögnek a minket körülvevő zűrzavaron. Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten – önironikus cím, mintha volna megvilágosodás, és a művész részesülne a tisztánlátásban. Megvilágítja, ígéri, mi is történik épp velünk az aktuális rendszerben – és mit látunk? A vadkapitalizmus káosza rajzolódik ki, ahol az érdek felülír mindent, és ahol az identitásukat folytonosan változtató alakok képviselik az új idők embertípusát. A két főszereplő, a hirtelen dühbe jövő Kapa (Mucsi Zoltán) és a félénkebb, naiv Pepe (Scherer Péter) a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten egyik legnagyobb „találmánya”, még ha nem is Jancsó a kitalálója a párosnak. Mucsi és Scherer már korábban, színházban kezdte kidolgozni a karaktereket, és a Gengszterfilmben (Szomjas György, 1998) is együtt szerepeltek. A Jancsó-filmekben az improvizá­ciókkal és a folytonos alakváltoztatásokkal tovább bővült a komédiás duó repertoárja. A szerepcsere a Szegénylegényektől (1966) a Jancsó-filmek meghatározó vonása, a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten újítása, hogy két amorf alak testesíti meg a társadalom sokféle típusát. Gengszterek, menedzserek, politikusok, öngyilkosjelöltek, pincérek, sírásók, szövetségesek és ellenségek, bűnözők és rendőrök, balekok és arrogáns hatalmaskodók, ahogy az aktuális körülmények diktálják.

A film folyamatosan reflektál önmagára. Kapa és Pepe kommentálja az eseményeket, a rendező és az író saját nevükön vannak jelen, önmagukat „alakítva”, szerepükön ironizálva. Miki bácsi és Gyula bácsi a teme­tőben téblábolnak, elmélázva életről és halálról, aztán váratlanul „lelövetik” magukat a gengszterekkel, hogy megrendezhessék saját temetésüket, és feltámadhassanak, ahogy korábbi filmjeikben a kiiktatott szereplők is rendre visszatértek.

Jancsó pályafutásának jelentős része olyan politikai rendszerben telt, amely a hatalom–kiszolgáltatottak viszonyon keresztül volt értelmezhető. Filmjei „képletbe” foglalták a hatalmi mechanizmus működését, ugyanakkor a politikai-társadalmi változásokra mindig gyorsan reagálva Jancsó a „képletet” is módosította, így rendezései dokumentálták a szocialista világrend széthullását. Ez a nyolcvanas évek második felétől történt, közeledve a rendszerváltozáshoz és átlépve a politikai fordulaton. A már jelen idejű Szörnyek évadjába (1987), és aztán a Jézus Krisztus horoszkópjába (1989), az Isten hátrafelé megybe (1991) és a Kék Duna keringőbe már beszivárgott az irónia, de Jancsó alapvetően még szimbólumokban fogalmazott. A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten arról szól, hogy nincs már rendezőelv. A „képletet” összefüggések nélküli, töredezett világkép váltja fel. Kapa és Pepe (és velük a nézők) határok nélküli világban bolyonganak. Hiányzik a jelenetek közötti kauzalitás, sorrendjük önkényes, a film szinte bármelyik résznél kezdődhetne. A történelem, ami Jancsó munkásságában évtizedekig a fő téma volt, most ennek a kavalkádnak már csak egy darabkája, és időnként a nevetés forrása (az egyik jelenetben a rendező az aradi tizenhárom nevét sorolja Pepének, aki csak egyetértő bólogatással járul hozzá a leckéhez, egy másik helyzetben Kapa és Pepe a temetőben Kossuthot okítja az Aranycsapat névsoráról). A film erejét többek között kiszámíthatatlansága adja. Amilyen váratlanul kap pofont Pepe Kapától, ugyanilyen meglepetésszerűek a jelenetváltások és a szerepcserék. Minden és mindenki kiszámíthatatlan, bárki bármikor veszélyessé válhat, de egyidejűleg minden kis­szerű és nevetséges.

Jancsó (ismét) eltalálta a korhangulatot, a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten az ezredforduló népszerű mozija lett, amelyet hasonló stílusban még hat film követett: Anyád! a szúnyogok (2000), Utolsó vacsora az Arabs szürkénél (2001), Kelj fel komám, ne aludjál (2002), A mohácsi vész (2004), Ede megevé ebédem (2006), Oda az igazság (2010). Kapa–Pepe-filmek: így vonult be a hazai filmes köztudatba Jancsó életművének utolsó korszaka.

Irodalom

Bori Erzsébet: Nagybudapesti feltámadás. Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten. Filmvilág, 1999. 2. sz.

Hirsch Tibor: Jancsó búcsúzásai. Metropolis, 2001. 3. sz.