súgó szűrés
keresés

Nincsen nekem vágyam semmi

Rendező
Mundruczó Kornél
Bemutató
2000.09.21.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 18 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

Az ezredfordulón szép számú fiatal magyar filmrendező mutatkozik be, izgalmas művekkel. Az egyik legeredetibb világképű, látásmódú, formaérzékenységű debütáns a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1998-ban színészként végzett Mundruczó Kornél (1975), aki 2003-ban majd a rendezői diplomáját is megszerzi, első – hangjában, témájában, megformálását illetően egyaránt unikálisnak tetsző – nagyjátékfilmjét, a Nincsen nekem vágyam semmit azonban még anélkül forgatja le, mindössze huszonnégy évesen.

A debütfilm címét Mundruczó a nyolcvanas-kilencvenes évek népszerű alternatív zenekarától, a 2. Műsortól kölcsönözte (az együttes legnagyobb slágere, az Alain Delon szeretnék lenni refrénje hangzik így). A Nincsen nekem vágyam semmi szubkulturális kötődései és direkt utalásai okán afféle káeurópai Trainspottingként (Danny Boyle, 1996) is értelmezhető, de amannál jóval érdesebb: kopott és sivár, mint a számos jelenetében hosszasan mutatott anyaföld. A történet egy szerelmi négyszög útvesztőibe vezet be, amelynek központi tagja Brúnó (Nagy Ervin), a kora húszas, jó svádájú fiatalember. Vidéken él barátnőjével, Marival (Kovács Martina), és hetente kétszer a fővárosba rándul, hogy pénzt szerezzen. Mari úgy tudja, építkezéseken trógerol, valójában azonban férfiprostituáltként dolgozik. Mari bátyjával, a belé szerelmes Ringóval (Rába Roland) járja a kuncsaftokat, ám emellett van egy állandó kliense is, jómódú, családos ügyvéd (Csuja Imre). Brúnó egyik kapcsolatában sincs benne egészen, de egzisztenciális érdekei, lelki, fizikai igényei miatt mindegyikhez kötődik. Nem meglepő, hogy eltéved az érdekek és érzelmek szövevényében, és a lelkében felgyülemlett gyúanyag robbanást idéz elő.

A homoszexualitást középpontba helyező téma merésznek tűnik egy olyan országban, ahol az efféle irányultságú filmeknek alig van hagyománya (Makk Károly 1982-es, Egymásra nézve című munkája említhető), illetve ahol a melegek megítélése, finoman fogalmazva, ellentmondásos. Ráadásul Mundruczó nemcsak szőrmentén, afféle rejtett utalásokkal, hanem nagyon is konkrét – igaz, gyakran elrajzolt – jelenetek sorában ábrázolja a homoszexuális kapcsolatokat.

Ezek a kapcsolatok mindazonáltal nem feltétlenül a melegek világát jelenítik meg. A rendező könnyedén, ifjú korát meghazudtoló módon frivol és pimaszul laza mozdulatokkal hajtja be a peremről a centrumba az egyébként marginálisnak tetsző témát, s helyezi a partikularitást tágabb spektrumba. Filmje szó szoros értelemben két okból sem „melegfilm” vagy gay-mozi. Egyrészt a hőse nem egy meleg férfi, hanem különböző okokból a nemi identitásában megroppant heteroszexuális fiatalember. Másrészt a film nem a homoszexuális közösség speciális problémáit pásztázza, hiszen a téma csak ürügy és alkalom a rendező számára, hogy felskiccelje hangulatrajzát az általa megélt világról, és a primer értékelő gesztusokat mellőzve helyzetjelentést adjon arról. Hogy ez lehetséges legyen, ahhoz erőteljes és következetesen végigvitt stilizációra van szükség. Vákuumban bolyonganak, világvégi veszett földeken csatangolnak, nem pedig konkrét térben és időben vesszőfutnak a hősök. Nem Magyarországon és nem Budapesten járunk tehát, csak mintha-ott: a cselekmény közege van annyira elemelt, hogy a nézőt maximálisan elbizonytalanítsa. Ebben a világban örök-ősz honol, az ég folyamatosan borult, és mindig lóg az eső lába; a színek fakók, sápadtak, csak a fekete és szürke árnyalatai léteznek („Unom a fekete-fehér filmeket – jegyzi meg Brúnó. „De a tévé fekete-fehér” – válaszol Mari.) A legtöbb fény a nyilvános vécében van, a legkevesebb pedig otthon, a Marival közös vidéki házban.

Az idő szorításában mindössze néhány nap alatt írta meg a rendező – harmadmagával – a forgatókönyvet. Kész szerencse, hogy így esett, s a szerzőknek nem állt módjukban csiszolni-csinosítani az anyagot. Tán emiatt (is) annyira elevenek a párbeszédek, a pattogóvá formált és az élőbeszéd teljes hitelességével fel- és előtörő dialógusok, az összezárt ajkak közül elősziszegett átok-tömör mondatfoszlányok. „Tömd be a számat, mert üvöltök…” – hazai pályán ritkaságszámba mennek az ehhez hasonló, szívet és gyomrot egyként szorító mondatok.

A film vonalvezetése minden szertelenségével együtt is egyenes ívű – bár néha megremeg a rendező keze: egyes pillanatokban a különösebb tét nélküli formalizmus vezette különcködő megoldások bontják meg a szerkezetet (a történet egyes pontjain beköszönő, indokolatlannak és öncélúnak tetsző gyorsított felvételek például ilyenek), néhol kicsit elmaszatolt a dramaturgia (a lányszereplő, Mari karaktere kidolgozatlan), s a zárlat túlfeszített dramatizáltsága is ront egy keveset az összképen. Nem hanyagolható, de megbocsátható részletek: a Nincsen nekem vágyam semmi joggal részesült jelentős elismerésben úgy a 2000-ben megtartott Magyar Filmszemlén, mint a győri Mediawave-en, továbbá nem véletlenül kapott díjakat a magyar filmkritikusoktól. Pazar antré, egy művészi és kritikai sikerekben gazdag rendezői karrier méltó nyitánya.

Irodalom

Kis Katalin, A bús heteroszexuális férfi panaszai. Melegek a magyar filmben. Filmvilág, 1. sz., 2014, 30–33.

Bakács Tibor Settenkedő, A csajom, a pasim. Nincsen nekem vágyam semmi.Filmvilág, 9. sz., 2000, 55–56.