Ózd-sorozat

A rendszerváltás környékén készült dokumentumfilmek egy része a közelmúlt feldolgozatlan történelmi traumáira, másik része a „jelenre”, az 1989 utáni társadalmi folyamatokra fókuszált (Fekete Ibolya: Az apokalipszis gyermekei I–II., 1992; Schiffer Pál: A Videoton-sztori I–III., 1992/1993). Almási Tamás mindkét témában alkotott: az Ítéletlenül (1991) egykori politikai foglyokat és fegyőrüket szembesítette, pályafutása egyik legfontosabb művében, az Ózd-sorozatban pedig az Ózdi Kohászati Üzem (ÓKÜ) pusztulását követte tíz éven át.

Almási eredetileg nem az ÓKÜ-vel, hanem a diósgyőri (miskolci) Lenin Kohászati Művekkel akart foglalkozni, mivel annak igazgatója a gyár helyzetének kilátástalansága miatt öngyilkos lett. Kutatásai során eljutott Ózdra, ahol bekövetkezett, amitől a diósgyőri vezető is tartott: az akkor százéves múltra visszatekintő kohászati üzem (1881-ben létrejött elődje az 1946-os államosításig Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. néven működött) összeomlása egy egész várost sodort lassan a pusztulás szélére.

„Ózd története a gyár története” – mondja egy fiatal nő a sorozat az egykoron európai színvonalú és a várost valóban felvirágoztató ÓKÜ múltját taglaló második darabjában (Az első száz év). Az első film, a Szorításban felvázolja a kétségbeejtő állapotot a rendszerváltás előtt: a demagóg vezetők két mulatás között üres frázisokat puffogtatnak a reformokról a majálison, közben a munkások nagyon is tisztában vannak vele, hogy egyik napról a másikra az utcára kerülhetnek. A Lassítás és a Miénk a gyár az 1989-es átalakulásokkal (privatizáció, az ÓKÜ felbomlása, német beruházás), az Acélkapocs a leépítések miatt kényszerpályára került munkások sorsával foglalkozik. A Meddő a lerombolt, elhagyatott gyár maradványai között guberáló, a fémek eladásából napról napra élő ózdi romák tragikus sorsát, a Petrenkó a gyár egy részét a felülről ellehetetlenített Pekó Acélipari Művek formájában menteni próbáló, munkásból lett vállalkozó, Petrenkó János kudarccal végződő küzdelmét mutatja be. Az utolsó rész, a Tehetetlenül pedig az Ózd-sorozatot összegzi, illetve néhány újonnan forgatott, nem túl szívderítő „helyzetjelentéssel” zárja le.

„A dokumentumfilmnek legyen követhető története, legyenek különböző karakterű szereplői, olyanok, akikkel lehet azonosulni, vagy éppen ellenkezni” – így foglalta össze munkamódszerének lényegét Almási Tamás, akinek életművében játékfilmekkel (Radványi Gézával: Circus Maximus, 1980; Ballagás, 1981) és dokumentumfilmekkel egyaránt találkozunk, ezért számára evidens volt, hogy az Ózd-sorozatban is alkalmaz játékfilmes megoldásokat. Almási már a Szorításban elején él az ellenpontozás eszközével: a május elsejei mulatság képei­ről éles vágással vált át a lerobbant, szemlátomást komoly korszerűsítésre szoruló gyár szürke képeire. Az Acélkapocs végén lassított felvételen látható, ahogy bontják le a gyárat, a Meddő az összedőlt és lassan szétlopott üzem romjait bemutató nyitójelenete alatt pedig nyomasztó, már-már horrorisztikus zene fokozza az önmagukban is lesújtó képsorok hatását. Utóbbi filmben egy természetességében is elborzasztó parabolikus minitörténetté érik a romák embertelen kilakoltatását követő epizód, amelyben egy sintér úgy fog be kutyákat a cigánytelepen, mintha nem élőlényeket, hanem szemetet szedne össze. A nézőnek erről eszébe juthat a korábbi jelenetekkel összefüggésben, hogy a romákkal sem bántak sokkal emberségesebben a hatóság képviselői. Almási időről időre feltesz provokatív kérdéseket is: a Meddőben például ilyen módon egyértelműsíti, hogy a romáktól a gyár területéről lopott fémhulladékot felvásárló (egyébként szintén roma) „vállalkozó” arcátlanul kihasználja a léthatáron egyensúlyozó, mélyszegénységben élő embereket. „Jó üzlet ez?” – kérdezi a férfitől, aki kilónként három forintot ad a fémekért. „Á, ne firtassuk!” – hangzik a felelet, amelyből sejthető, hogy ez csak az ő számára „jó üzlet”, mert valószínűleg a többszöröséért ad túl a hulladékon.

Almási különféle dokumentarista módszerekkel forgatta műveit, klasszikus riportokat és direct cinemás, látszólag be­avat­kozásmentes megfigyelő felvételeket egyaránt alkalmazott, és általában a nagy folyamatokat igyekezett megragadni. Viszont végig fontos maradt számára, hogy a rengeteg pénzügyi és gazdasági információ közepette meg-megmutassa „karaktereit”, akik – Vörös Adél szavaival – „amúgy mindössze statisztikai adatok, számok, röpke percnyi híradórészletek alanyai” lennének. A lelkes és őszintén segíteni akaró Petrenkó mellett állandó szereplője a sorozatnak a vállalkozó legfőbb ellenfele, a hűvös technokrata dr. Lotz Ernő, az ÓKÜ jogutódának, az Ózdi Acélmű Részvénytársaság elnök-vezérigazgatója; a lassan kiégő Seffer Ferenc anyagvizsgáló, aki polgármesterként sziszüphoszi küzdelmet vív Ózd megmentéséért; a bizakodó András István olvasztár, aki kénytelen pályaelhagyóvá válni; a mindig mélabús mosollyal nyilatkozó Csákányovszky Sándor művezető, aki az utolsó pillanatig őrzi a gyárat; és az Ózdot teljes szívéből szerető Horkai István hengerész, aki szó szerint belerokkant, majd belehalt munkahelye megszűnésébe. Ők különböző, tipikus rendszerváltás utáni sorsokat képviselnek, és élő példái annak, hogyan, milyen módokon mentek tönkre emberek a privatizáció-hullám, a gyárbezárások és leépítések közepette. Ugyan az ózdi kohászat nem szűnt meg, az Ózdi Acélművek Kft. máig foglalkozik fémgyártással és -megmunkálással, azonban Horkai, Seffer, András, a Petrenkó család és még sok ezer, hozzájuk hasonló ember vált a rendszerváltás nagy vesztesévé.