súgó szűrés
keresés

Újratervezés

Rendező
Tóth Barnabás
Bemutató
2012
Filmtípus
rövidfilm
Filmhossz
13 perc
A szócikk szerzője
Kránicz Bence

Az Újratervezés a magyar film titkos sikere, amelyre különböző videómegosztókon több mint másfélmillió honfitársunk kattintott, nem beszélve arról, hogy eljutott a világ számos fesztiváljára is. És hogy miért maradt mégis titkos, vagy inkább szerény és visszafogott ez a siker? Erre egyfelől a rövidfilm vetítési környezetében, másfelől stílusában keresendő a válasz. Tóth Barnabás (1977) kis remeke ugyanis hatalmas nézői, de csekély anyagi siker, mert közönsége az interneten találkozott vele, híroldalakon, a közösségi médiában nézték meg és osztották tovább. Az Újratervezés körül kialakult hírverés és rajongás eminensen példázza, hogyan alakult át a 2010-es években a mozgókép, és különösen a rövidfilm befogadása. Noha a tematikus fesztiválokon a kisfilmes alkotóknak kijár ugyanaz a presztízs, mint a fősodorbeli nagyjátékfilmek készítőinek, aligha ezeken az eseményeken, vagy a moziban és a televízióban gyűjtik nézőik nagyobbik részét. Az Újratervezés sem a hagyományos csatornákon, hanem a YouTube-on és a Facebookon vált népszerűvé.

A befogadás módja tehát változóban, de Tóth munkája azt is bizonyítja, hogy vannak értékek, amelyeket nem kezdett ki az idő. Az Újratervezés klasszikus humanista mese: szeretetről, hűségről, házasságról, betegségről és elengedésről beszél, vagyis csupa olyan témáról, amelyet túlságosan könnyű szentimentálisan, üres giccsként feldolgozni. Hogy Tóth elkerüli a csapdákat, elsőrangú rendezői teljesítmény. Szükségeltetik hozzá az alkotó példás önfegyelme: a cselekmény a két főhős autójának belső terében játszódik, és amikor férj és feleség egyetlen jelenetben kiszállnak a kocsiból, a kamera pozíciója akkor is szélvédőn belül marad. A minimalista kameramozgatási elv szükségszerűen puritán plánozással jár együtt, a házaspárról készült közeli és félközeli képeket sosem váltják fel tágas totálok, legfeljebb homályban maradó vagy tükröződő felületeket érzékelünk a külvilágból. Csakis annak alapján ismerjük meg a hősöket, ami párbeszédeikből kiderül, de ezek a dialógusok is meglehetősen egyoldalúak: az asszony, Klára folyamatosan mutogat, magyaráz, élet- és autóvezetési intelmeket oszt meg férjével, a rezignáltan koncentráló Vilmossal, aki csak elvétve szólal meg. Akár karikatúrák is lehetnének ők ketten, a rejtvényújságok hátoldalán olvasható anyós- és apósviccek főszereplői. A bő tízperces játékidő alatt mégis eleven személyiségekké formálódnak, a köztük lévő kapcsolat gazdagságát könnyedén, szinte magától értetődően érzékeltetik az író-rendező dialógusai, illetve Pogány Judit és Kovács Vilmos érzékeny alakítása. A főszereplők magukon viselik két tiszteletreméltó színészi pálya minden méltóságát, Kovács karakterében, gesztusaiban a Reisz Gábor nemzedéki kultfilmjeiben, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanban (2014) és a Rossz versekben (2018) játszott apafiguráját is megelőlegezi.

Az idősődő pár története – csak a játékidő utolsó harmadában döbbenünk rá – elengedéstörténet: az életvidámnak és bőbeszédűnek megismert Klárát orvostól orvosig viszi a férje, de az asszony nem lesz jobban. Egyre sápadtabban, végül szinte összetöpörödve ül az anyósülésen, az arcából is mind kevesebb látszik, ahogy legyűri a betegség. A hangja hagyja el utoljára, és a hangja az, amit Vilmos a harmadik kocsiúttól kezdve diktafonra rögzít. A közös autózás ettől a ponttól kezdve nem a kórházba jutáshoz szükséges, átmeneti, „üres” idő, hanem maga a lényeg: ezek az utak jelentik a házaspár együtt tölthető idejének utolsó stációit. Amikor Klára jóval Vilmos születésnapja előtt GPS-berendezést ajándékoz a férjének, már pontosan tudjuk, hogy a betegsége gyógyíthatatlan.

A megindító történet nemcsak a legnemesebb mozimelodrámai hagyományokat, hanem a 19. századi, polgári vígdráma örökségét is büszkén vállalja, kiérezhető belőle a rendező franciás műveltsége. A franciaországi születésű Tóth szelíd kívülálló a kortárs magyar filméletben. Színészként is dolgozik, gyerekként játszott többek között az Eldorádóban (1988), A legényanyában (1989), és Bereményi Géza vagy Garas Dezső – illetve az olyan „színészrendezők”, mint Koltai Róbert, Kern András és Rudolf Péter – hatása talán rendezői stílusában: vígjátéki vonzalmában és közép-európai humanizmusában is visszaköszön. Rendezőként az Újratervezés bemutatása előtt mindössze egyetlen nagyjátékfilmet jegyzett, az önéletrajzi elemekből építkező, nevelődési történetként és apamelodrámaként egyként szemlélhető Rózsaszín sajtot (2009); második egészestését, a világháború utáni újrakezdésről szóló Akik maradtak-ot 2019-ben mutatták be. Következetesen műfaji kódok alapján, a nagyközönség igényei szerint fogalmaz, ezért arathatott szép sikereket kisjátékfilmjeivel: a kétrészes terepSZEMLE (2003, 2011) és az Oscar-jelölés közelébe jutott Susotázs (2018) is népszerű lett – ugyancsak az interneten.

E filmjei egytől egyig karakterközpontúak, de kevésbé tapintható bennük az, ami az Újratervezést kiemeli a folyamatosan bővülő életműből. Ez pedig a társadalmi háttér finom és visszafogott, mégis pontos és határozott jelzése. Klára szavaiból az egészségügyi ellátórendszer szomorú állapotára éppen úgy következtethetünk, mint a házaspárral, illetve velünk együtt változó történelem jelenvalóságára („Beloiannisz utca, hogy ezt hogy nem nevezték át?”), valamint a generációs szakadékra, amely elválasztja a házaspárt a fiataloktól, egyúttal még szorosabbra fonja kettejük kapcsolatát. Az Újratervezés közönségsikerét legfőképp tehát az magyarázhatja, hogy Tóth hitelesen tud mélyen emberi történetet mesélni abban a közegben, amelyet ilyen fénytörésben ritkán mutat meg a kortárs film: a mai magyar valóságban.

Irodalom

Kránicz Bence, Téli mesék. Magyar Filmhét: Generációk, Filmvilág, 1. sz., 2015, 44–45.

Varga Dénes, Másodpercenként tizenegyen kattintottak a filmemre, Origo.hu (Utolsó letöltés: 2017. 03. 31.)