VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

A jó film titka végül is nem nagy titok: csupán tehetség és hatalmas szív kell hozzá. A kortárs szcéna egyik legizgalmasabb debütfilmjét jelentő VAN-ban mindez együtt volt, illetve még valami plusz. Reisz Gábor rendező és csapata nemcsak a kamerát és a vágóprogramot, de a közösségi médiát is jól használta. Alkotói energiáik kiáradtak a forgatás sáncain túlra, a marketingstratégiákat, forgalmazási technikákat is formálták. Mindennek szerepe volt abban, hogy a film „jelenséggé” vált és kultstátuszba emelkedett.

Reisz előbb a Testnevelési Egyetemen szerzett diplomát, majd az ELTE filmelméleti és filmtörténeti képzésén folytatta felsőfokú tanulmányait, innen igazolt a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Kisfilmjeivel bizonyította, hogy képes hétköznapi élethelyzetekbe is mélységet vinni, egy-egy egyszerű snittel, színészei oldalpillantásával vagy lakonikus mondatával tud belopni az elbeszélésbe komplikáltabb érzéseket, közvetíteni hangulatokat. A Valakinek a valamije (2009) vagy a Judith Keith (2011) soványka cselekményének – voltaképp cselekménytelenségének – hátterében emberhalálok szülte mélydrámák állnak, de a művek nem azok kifejtésére vagy megmutatására koncentrálnak, inkább ama tektonikus mozgások sejtetésére, amelyeket az események a hősök lelkére gyakorolnak. Másfelől a rendező kötetlenebb, oldottabb tónusok filmre vitelében is jeleskedik, csikóéveinek aprómunkái, mint A tagadás oka, őszintén (2006) vagy a Támasz- és repülőfázisok váltakozásai (2006) igazolják. Egyúttal e kisfilmek – továbbá a Valakinek a valamije – azt is bizonyítják, hogy mennyire ért Reisz Gábor Budapest fényképezéséhez. Olyan módon fedezi fel maga és a néző számára a fővárost, illetve ahhoz hasonlóan közvetíti a felfedezés örömét, ahogyan fél évszázaddal korábban Szabó István tette, pályája hajnalán készült munkáiban. Egyes snittek – hiába mások által már milliószor fényképezett utcákat, tereket mutatnak – az újszerűség varázsát keltik, olyan érzéseket sugallnak, mintha Reisz látta volna meg először Budapest fotogenitását, vette volna észre azt az egyébiránt kétségtelen tényt, hogy kevés főváros mutat annyira jól mozgóképen,mint a miénk.

A két irány – a játékosabb, önfeledtebb és a dramaturgiáját illetően mélységibb – ötvözését a direktor már a félórás Külalakban (2011) megkísérli, nem is gyenge hatásfokkal, ám igazán az első nagyfilmben sikerül a művelet. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan hőse az egyetemen frissen végzett, korahúszas Áron (Ferenczik Áron alakítja, Reisz Gábor csoporttársa az SZFE rendező szakán), akinek épp elege van mindenből: a barátnője lelépett, a diplomája semmire sem jó, és már nagyon unja, hogy még mindig az anyja állítja be a séróját a családi ebéd előtt. Furcsán – hovatovább megmagyarázhatatlanul – inverz a léte: határozott, amikor nincs magánál (öntudatlan állapotban vesz jegyet Lisszabonba), de erélytelen, ha nem delirál (a munkaközvetítő-jelenetben); amikor nagyon akarja a nőt, nem kapja meg (a kalauzlány kidobja), amikor nagyon nem akarja, megkaphatná (kurta légyott a nevenincs bombázóval). A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan a magyar filmtörténetben – kivált a hetvenes években – markáns nemzedéki közérzetfilmek kései darabja, annak kallódásnarratíváját használja, mindazonáltal az egykori hősök egy elnyomó rezsim páriái voltak, míg Áron a szabadsága foglya. Annak a generációnak a képviselője, amelyik a rendszerváltozáskor született és a tízes években kezdett kapunyitási pánikba; amelyik készen kapta a szabadságot, de az bilincsbe verte.

A film összhatásában van valami happening-jelleg; alig pár millióból forgatták, de ennek hátrányai nem, csak előnyei látszanak: a munkatársak szeretetből dolgoztak, és a szívből jövő szívességi filmcsinálás ritka tüneményt eredményezett. Utoljára talán a hatvanas évek nemzetközi újhullámaiban mosta át a filmkészítés öröme annyira intenzíven a képeket, mint itt. Reisz filmpoétikai érzékenysége bámulatos: elbabrál az idő és a tér határaival; gyorsmontázzsal, szikrázó vágásokkal él; néha lebontja a „negyedik falat” (a szereplők megszólítják a nézőt); máskor tárgyblendét alkalmaz (kendő libben a kamerára); továbbá a film személyességét felfokozza a kizárólag saját – illetve a zenekara – szerzeményeiből építkező kísérőzenével.

A forma része a sűrűn szőtt intertextuá­lis háló. Reisz Gábor életművének jellegzetessége, hogy ágasbogas kapcsolódások érzékelhetők az egyes tételek között: a kis- és nagyfilmeket egymásba hurkolódó referenciák kötik össze. A központi karakter magánya a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanban és a második nagyfilmben, a Rossz versekben (2018) is a Valakinek a valamije hősének magányát idézi; a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan bőgatyás-hátizsákos, a világot diszkréten bojkottáló és csendesen passzív rezisztenciát hirdető Áronjának előképe A tagadás oka, őszintén szösszenetében tűnik fel. Intertext jelzi Reisz nemzetközi inspirá­cióit is, mutatja be rendezőfétiseit: a második nagyfilmben, a Rossz versekben (2018) gyakran feltűnik a Fargo (Joel és Ethan Coen, 1996) posztere, amelyet ugyanakkor a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan moziplakátja is megidéz (a Fargóé, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlané is bizarr, ákombákom grafika, főalakként a földön kinyúlt testtel).

A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan a 2010-es évek magyar filmjének nagy meglepetése, színfoltja. Reisz Gábor keveset markol és sokat fog. A pénzhiányt vizuális sikkel, szemet gyönyörködtető formával feledteti, a cselekményt lezserül és humorosan vezeti elő, miközben néminemű drámai súlyt is függeszt rá. Nem filozofikus esszét készít, mégis komplexen beszél a csellengés és önkeresés originális élményéről, ráadásul arra is van érkezése, hogy ne deprimálja a nézőt, és a mesék ódon etikettjének engedve hősét az önismeret révébe vezesse.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala