Vorrei morir

A magyar némafilm a tízes években elsősorban a dán és az amerikai stílust keresztezi. Előbbi inkább az érzelmek megjelenítésére, utóbbi az akciókra helyezi a hangsúlyt, de nemcsak a cselekményszövést, hanem a kompozíciószerkesztést és a színészi játék jellegét is befolyásolja, hogy az egyes rendezők melyik stílusra szavaznak. A tízes évek elején a dán hatás az erősebb, a végén már az amerikai is jelentékeny. Sok rendezői pálya a két inspiráció metszetében formálódik: Kertész Mihály számára kezdetben inkább a dán, később az amerikai film a minta, Garas Márton hol az egyikhez, hol a másikhoz húz. Úgy tűnik, Lajthay Károly sem kivétel, igaz, csak egyetlen munkája, a dán film ihletését jelző, kevésbé akcióorientált, mint inkább pszichologizáló Vorrei morir maradt fenn: 2002-ben került elő egy kópiája Moszkvából. Lajthay többi – leírásokból, szinopszisokból, kritikákból úgy-ahogy megismerhető – rendezése között viszont akciógazdagabb tételek is akadnak. Múmiafilmje, a Tláni – Az elvarázsolt hercegkisasszony (1920) „kalandortörténet”, „minden tekintetben érdekfeszítő mese”, írta az Ország-Világ hetilap a premier idején; az Átok vára (1919; nem azonos a hasonló című, 1927-ben készült, máig fennmaradt némafilmünkkel) és A levágott kéz (1920) már a címével akciókat ígért. Ráadásul Lajthay forgatta az egyetemes filmtörténet első Drakula-moziját (Drakula halála, 1921), amely talán szintén bírta az amerikai hatást; művével megelőzte Murnau Nosferatuját (Nosferatu, eine Symphonie des Grauens, 1922), és ezzel akkor is beírta volna a nevét az egyetemes filmtörténet nagykönyvébe, ha semmi mást nem csinál egész életében.

A Marosvásárhelyen született rendező vidéki színházakban kezdi színészként a pályáját (Szatmáron, Pozsonyban, Pécsett, Debrecenben, Kassán szerepel), majd a fővárosba kerülve filmezésbe fog. 1916-tól színészként dolgozik a Star, a Corvin, a Transsylvania és az Uher filmgyárban, 1917-ben pedig saját vállalata, a Rex Film élén rendezőként is bemutatkozik. Gyors tempóban forgat: 1918 és 1919-ben nyolc filmet, aztán 1923-ig még egyszer ennyit. Egyes munkái Németországban és Ausztriában is sikeresek, a Vorrei morir közéjük tartozik.

A cím az 1910-es évek Magyarországán népszerű olasz dal, F. Paolo Tosti szerzeménye, a Vorrei morire (Szeretnék meghalni) eltorzítása (a második szó utolsó betűje lemaradt). A néhol A züllés útjánt (Afgrunden, 1910), Urban Gad híres filmjét idéző cselekmény középpontjában Maja, a jómódban felnőtt lány áll (a kiváló Gombaszögi Frida egyetlen fennmaradt alakítása). Nevelője sétalovaglásra viszi, ahol leesik a nyeregből, és a fatális véletlen folytán meghal. A gyászoló apát megsajnálja a szép fiatal lány képében érkező Sors, és megmutatja, mi történt volna Majával, ha nem hal meg. A részletező Prológus utáni négy felvonás – a játékidő mintegy négyötöde – Maja lecsúszásának története. Nevelője, aki mellett korábban halálát lelte, mind mélyebbre navigálja a bűnbe. Az ördögi alak a lány valamennyi botlásánál jelen van: akkor, amikor Maja elszökik apjától, hogy hozzámenjen Carlóhoz, az énekeshez (a magyar hangosfilm későbbi sztárja, Uray Tivadar játssza); amikor elhagyja a férjét és közös gyermeküket; amikor tolvajlásra vetemedik, és zűrös bitangokkal mulatozik koszlott lebujokban. A rendező alig veszteget szót – és főleg képet – annak kifejtésére, hogy milyen okokból taszítja a hősnőt a kényelem és a luxus, s miért vonzzák a földi poklok mámorító szédületei, a tilalmas és talmi örömök, ez azonban nem feltétlenül gyengíti meg a filmet. Inkább árnyalja a karaktert, átláthatatlan patinával látja el a motivációit, miközben az arcáról készült közelik (a kor magyar filmjéhez mérve soknak mondhatók) lélektani elemzésre hívják a nézőt.

A film vizuális kivitelezése nem új-, de korszerű. Kivált a közelik alkalmazása okán (Maján kívül az édesapja is kap néhány ilyen plánt), emellett a trükköket, a többszörös expozíciót is hatásosan használja Lajthay Károly: a Sors a Prológus végén szexepiles női fantom. A kameramunka minősége a kor átlagszínvonalát hozza a már a nyitánytól kezdődően itt-ott dinamizált képekkel, továbbá igen jól gazdálkodnak – változatos teret festenek – az alkotók a különböző külsőkkel (a forgatás végig Budapesten, többek között a Tabánban, a Városligeti tó hídján, a Dunán zajlott).

A Vorrei morir különlegessége több gyökerű. Mindenekelőtt – bármily paradox is ez – a zenehasználata teszi unikálissá. Feltűnően gyakran ábrázolja a zenét a rendező – azaz mutat zenélő alakokat, a Maját folyvást megkísértő nevelőjétől kezdve Carlóig –, amelynek egy némafilmben nem sok értelme lenne, ha nem alapozna Lajthay a nézők előzetes tudására. A film címe eligazít arról, miről is szólnak a zenei betétek: a közönség (legalábbis a korabeli, a filmet ihlető dalt jól ismerő néző) mintegy „hallja” Paolo Tosti szerzeményét a muzsikáló alakokat nézve. A Vorrei morir másik érdekessége a szerkezete. Mivel Lajthay Károly nem egyszerűen elmesél egy tragikus történetet – Maja lovasbalesetét –, hanem bemutatja hősnője sorsának variáció­ját is, a Vorrei morir az egyazon történetminta alternatív változatát megjelenítő filmek előképe. Az ilyesféle művek a klasszikus érában sem ismeretlenek (Frank Capra: Az élet csodaszép [It’s a Wonderful Life, 1946]), de a nyolcvanas–kilencvenes évek posztmodernjében lesznek igazán népszerűek (Krzysztof Kieslowkski: Véletlen [Przypadek, 1987]; Peter Howitt: A nő kétszer [Sliding Doors, 1998]; Tom Tykwer: A lé meg a Lola [Lola rennt, 1998]).