Kányádi Sándor: A bánatos királylány kútja

A fiatal költő egy proletkultos (Virágzik a cseresznyefa, 1955) és egy bezúzott (Sirálytánc, 1957) verseskötet után úgy tudott távol maradni az átpolitizált irodalmi közélettől, hogy 1960-tól 1990-es nyugdíjaztatásáig a Kolozsváron frissen indult Napsugár c. gyermeklap szerkesztője lett; meséit, verseit ebben a folyóiratban és a Haza Sólymai pionírlapban közölte. A szerkesztőknek az is feladatuk volt, hogy népszerűsítsék a lapokat. Nagysikerű találkozói révén olyan gyermekolvasó réteg toborzódott a költő körül, amely – a Trianon után a Cimborát szerkesztő Benedek Elek óta – példátlan a romániai magyar irodalomban. Évente száznál több találkozót tartott idős korában is, s ezeket ars poétikája részéve avatta: irodalmi szolmizálásnak, irodalmi Kodály-módszernek nevezte. Első gyermekkönyvét, a Kicsi legény nagy tarisznyát (1961) életében még mintegy harminc követte különféle válogatásban. Gyermekverseinek legteljesebb gyűjteménye a Valaki jár a fák hegyén (1997) c. egyberostált (felnőtt) verseskötetben jelent meg (Tavaszi tarisznya; Küküllő kalendárium ciklusok), prózai és verses meséi pedig A bánatos királylány kútja gyűjteményben (első kiadás: 1972).

A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában a magyar kisebbség anyanyelvi kultúrája lényegében önellátásra kényszerült. Ekkortájt Kányádi alapvetően a romániai magyar gyermek- és fiatal olvasóknak írt – ami alkatától nem volt idegen –, nagy hangsúlyt helyezve az erdélyi, székelyföldi táj, természet, hagyomány, a szülőföld megszerettetésére. A verseknek, meséknek ezért legtöbbször nincs hagyományos értelemben vett mesei világa, meghökkentő cselekménye, hősei sem rendkívüli alakok – ellenkezőleg, a költőileg teremtett világ nagyon hasonlít arra, amit a gyermek a mindennapi életben vagy a közösség kulturális hagyományában előzetesen megismerhetett. A versek állathősei Erdély honos állatai (liba, csacsi, ló, kecske, bivaly, medve, farkas, rigó, pacsirta), növényei, virágai (áfonya, tulipán, fenyő, paszulyka) mind a világban való otthonosságot sugallják. A Napsugárban megjelent (kötetben első kiadás: Tavaszi tarisznya, 1982), kisebb gyermekekhez szóló versetűdök a hagyományos népi gyermekversekhez, a naphívogatós, felelgetős, bátorítós mondókákhoz („Volt egy kicsi kakasom, / elvitte a róka”; „Hallod-e te kis kovács, / mit kopog a kalapács?”), illetve a népdalokhoz állnak legközelebb („Hogyha lovam volna, / zabbal abrakolnám”; „Volt egy fakatona. / Fából volt a lova.”). Gyermekverseinek kiemelkedő darabja a Küküllő kalendárium (1988) c. mikrokozmosz. A tizenkétszer ötstrófás, hatszótagos, változó ütemű, félrímű dalok a Küküllő patak változó szépségét pazar költői képekben, könnyed ritmusban éneklik meg. Antropomorfizálódik a patak (fázik, reszket, vacog a Küküllő), a táj organikusan simul össze a lovát úsztató kisfiúval és a pásztorral. Minden a fenséges-játékos természet és az ember harmóniáját sugallja, s tanító célzattal beleszövődik a versbe a szülőföld iránti hűségről szóló vallomás: „Járhatok akárhol, / minden folyóparton / a te nyárelői / susogásod hallom.” A bánatos királylány kútja a kisebbekhez szóló egyszerűbb állatmesés versek mellett „igaz” történeteket és történelmi mondafeldolgozásokat tartalmaz. E mesék hősei is honos állatok, növények, virágok (Jámbor medve; Bivalyos vers; Az okos kos; Kenyérmadár; Fenyőmadár). A Kányádi-mesék többnyire a mindennapok világából indulnak ki, a mesélő alig emeli meg a valószerűt, s bármennyire antropomorfizálódnak is, a bivaly, a medve, a babszem mindig valóságos bivaly, hargitai medve, paszulyka marad. A mesei történet az élet tündéri realizmussal, fantáziával kiegészített, meghosszabbított folytatása. A képzelet éppen csak egy picit lendül meg, vagy meg sem kell lendülnie, mert a természet önmagában csodálatos. Mint a Hallgat az erdő c. tökéletes zsáner, mely a farkas elől szökkenő szarvas látványát rögzíti. Kányádi meséinek legjellemzőbb vonása a személyesség és az életszerűség. Rendszerint már a felütésük meghitt viszonyt teremt beszélő és olvasó (hallgató) között, az előbbi mindennapi tapasztalataira, emlékeire hivatkozik – a régmúlt pillanatai a gyermek számára önmagukban is meseiek. Gyakran kezdi úgy történeteit a költő, hogy: „Élt a mi falunkban annak idején…”, „Akkora lehettem, mint ti…”. Ez a személyessé tett viszony azonnal otthonos teret képez: a meseolvasó/hallgató nem fikcióval fog találkozni, hanem „igaz” történetekkel. Éppen ezért jellemző azok példázatossága: humorral átszőtt játékos, morális tanítások, illetve a hagyományok átörökítésének formái. A bánatos királylány kútja c. keretes mese történetmondója például saját gyermekkorára emlékezik, bevezet a régi paraszti életforma, munkarend világába; betájolja a mesélés helyét és idejét a közösség életében. Itt aratáskor, ebédidőben, az egyik falubeli asszony szájából hangzik el a helyi eredetmonda. A Kenyérmadárban gyermekkori élményét eleveníti föl a költő: szüleivel az erdőre mennek, a legelésző lovakat neki kellene befogni, azonban eltéved: ez lesz a történetmagva Kányádi Fától fáig c. nagy ívű költeményének.

Mesélve tanít Kányádi a többnemzetiségű és a toleranciára méltán büszke erdélyiségre. Átköltésekben közvetíti a társnépek, a szászok (A bivaly és a halacska; Patkánysíp – A szászok legendája) és a románok kultúrkincseit (Az eb és a szamár), programosan is megfogalmazza, hogy a nemzeteknek békében kell egymás mellett élniük (A hídépítő balladája). Nagyobbaknak szóló anekdotikus történeteiben – úgyszintén tanító célzattal – a magyar mondakincs helyi változatait dolgozza fel (Nyergestető; Pro libertate: a szabadságért; A nagyságos fejedelem és a segesvári szászok). Kányádi gyermekeknek írt alkotásai az anyanyelv, a szülőföld, a megtartó hagyomány szeretetét, szépségét, értékeit erősítik meg, akárcsak „felnőtt” költészete. Az életmű „nem hagy kétséget afelől, hogy a világban levésnek az otthonlét a legfőbb értelme” (Ködöböcz).