súgó szűrés
keresés

Szirmai Károly: A csend víziói

Szerző
Szirmai Károly
Kiadás éve
1965
Műfaj
elbeszélés
Kiadás helye
Újvidék
Kiadó
Forum Könyvkiadó
Oldalszám
240
A szócikk szerzője
Toldi Éva

Szirmai Károly a vajdasági magyar irodalom különös egyénisége. Egy Újvidék melletti faluban, Temerinben született, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, 1914-ben szerzett jogászdoktori címet. A trianoni békeszerződést követően, az 1920-as évek közepén tért vissza szülőföldjére. Verbászon telepedett le, a cukorgyár hivatalnokaként dolgozott. Irodalmi pályája is Budapesten vette kezdetét, bár lírai prózáit és rövidtörténeteit már Verbászról küldi Tormay Cécile-nek, aki közzé is teszi azokat a Napkeletben. A vajdasági magyar irodalom szellemi atyjának tartott Szenteleky Kornél halála után a Kalangya című irodalmi folyóirat főszerkesztője lett. Nagy megtiszteltetésnek tartotta, hogy Németh László neki küldte el közlésre az Ember és szerepet, valamint hogy a folyóirat Kosztolányi-számában Babits Mihály és Schöpflin Aladár is publikált.

A csend víziói válogatott novellái az író munkásságának keresztmetszetét nyújtják a kezdetektől az 1962-ben megjelent Örvény című kötetéig. Szirmai Károly víziós rövidtörténetekkel kezdte pályáját, élete végéig ezt a novellaformát alkalmazta a legsikeresebben. Veszteglő vonatok a sötétben című novellája olyan hangulatrajz, amely tele van misztikummal, sejtelmes félelemmel. Nincs benne semmi „helyi szín”, mégis tudjuk, hogy a bácskai vidéken járunk; a jellegzetes napszak pedig az éjszaka. „Az ijesztő, végtelen pusztán megbomlott sebességgel rohantak a vonatok. Csak meg-megvillanó ablakaik hasogattak bele a kormos éjszakába. Hirtelen erős rándulás futott végig a kocsikon, és félelmes roppanás hallatszott. Ütközők csapódtak egymáshoz, és összevissza csörömpöltek. A kerekek közt – elnyújtottan – recsegés-ropogás hallatszott, mintha ezer és ezer zúzódó csont diribdarabbá töredezett volna. A száguldó vonatok hirtelen megtorpantak a pályán” – kezdődik a novella. Senki sem tudja, mi történt, és azt sem, mi következik. A novella ennek a szituációtöredéknek a lélektanát írja le. Vészjósló, ahogyan az utasokat körülveszi a csend, ahogyan a zajokra figyelnek, kaparászást hallanak. Rémületet kelt a várakozás, a bizonytalanság, a megállt idő, csak azt sejtik, hogy valami visszavonhatatlan szörnyűség történik. A csend megjelenik a halál képében, s ez a látomás átveszi az ok-okozatiságot követő történet helyét.

Novelláiban legfőképpen a halál ténye és élménye foglalkoztatja, szövegeiből kibomlik egyfajta sajátos haláltipológia. A halál a legritkábban jelenik meg reális formában; a Dzin-dzin, don-don, gau-gau című novella például a népi hidelemmeséből ismert halott vőlegény motívumára emlékeztet („Jaj de szépen süt a hold, / elevennel megy a holt / félsz-e rózsám?”). A „Hé, kocsmáros, italt adjál!” címűben megszemélyesíti a halált. Ebben a vándor – Szirmai kedvelt figurája – betér a kocsmába, de a kocsmáros többszöri felszólításra sem szolgálja ki. A horrortörténetekre emlékeztető fordulat: „elkezdtem öklömmel pörölyözni az arcát. Ahol csak értem, a sárga bőr beszakadt, s képét fekete lyukak éktelenítették el”. Gyakran feltűnik szövegeiben az embervadászat motívuma is. Az 1959-ben keletkezett Az éjszakák motorosaiban társadalmi-történelmi áthallásokat is felfedezhetünk. Fekete bőrsapkás csontváz-motorosok tartják rettegésben a várost. Amíg fékevesztetten száguldoznak, szorongás és remény tölti be a szíveket: a motorosok sorsszerűen érkeznek meg az elbeszélőhöz, hogy elhurcolják. Az ember életére törő, fenyegető agresszió nyomasztóan manifesztálódik erős atmoszférájú szövegében. Az idegenség, az élet elviselhetetlenségének gondolata is visszatérő jelenség prózájában. A Gyújtsátok föl az éjszakákat! 1964-es keltezésű. Egy nagyvárosban megszűnik az áramszolgáltatás, a sötétség pedig nem múlik. Az expresszionista novella szereplői egymást biztatják, gyújtsanak fel mindent, hogy „megszűnjék az átkozott sötétség” – a novella végére lángba borulnak a toronyházak. A megformálás korszerűségét bizonyítja, hogy szinte egy amerikai film jeleneteiként peregnek előttünk az események.

Novelláinak másik vonulatát realistának lehetne mondani. Ezekben az elképzelt, irracionális világ helyett megjelennek a való élet történetei. Kiemelkednek közülük az öregségelbeszélések. A Grószi különös hangokat hall címűben a nagymama felismeri, hogy szomszédja bajban van, de nem veszik komolyan, így nem akadályozhatja meg a tragédiát. A Már nem jön senki címűben az idős házaspár betegen fekszik az ágyában, és hallgatja, ahogyan utolsó ismerősükért szólnak a harangok. Két lányukat a második világháború távoli égtájakra sodorta, sohasem látogatnak haza. Ezen novellák sem cselekményességükről maradnak emlékezetesek; konkrétum alig van bennük, inkább élethelyzeteket mutatnak be, az ember elmagányosodását teszik hangsúlyossá. Nem vitás, hogy Szirmai ekkor is saját kérdéseit, gondjait vetíti rá novellahőseire. Az élet elmúlásának gondolatából azonban hiányzik az érzelgősség, mindössze a vigasztalan tények száraz tudomásul vétele marad. Szirmait előszeretettel nevezik a „boldogtalan tudat bácskai fenomenológusának” (Csorba), aki alkatánál fogva pesszimista, vonzódik az irreális tartalmakhoz, a sötétséghez és a misztikumhoz. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy „bármennyire rabja volt is a szerző a saját biológiai létéből kinövő világképének, s ennek a ténynek a kritika általi tudatosítása viszonylag szabad teret biztosított a számára, a maga módján mégiscsak (akaratlanul is!) ellenzéki volt az az író, aki ártatlanul börtönbe zárt emberről, az éjszakák motoros rémeiről, árnyék-metafora formájában a listán való szereplés lelki terhéről, az oktalan megfigyeltség és a letartóztatás kafkai lélekállapotáról, az otthontalanság számkivetettségéről írt. Olyan benyomást téve, mint aki valami újra, igazira, addig nem tapasztaltra vár – a teljes hazátlanságban” (Vajda). Témáit, motívumait, világképét, novellaalakítási eljárásait mégsem elsősorban külső tényezők befolyásolták, sokkal inkább saját meggyőződése.

Irodalom

Bori Imre: Szirmai Károly. In uő: A jugoszláviai magyar irodalom története Újvidék, 2007, Forum.

Csorba Béla: Szirmai Károly kísértetei.Híd, 1989. 12. sz.

Herceg János: Mindenki mástól különbözött.Híd, 1990. 6. sz.

Tomán László: Víziók és a valóság között.Híd, 1965. 6. sz.

Vajda Gábor: Az élet: a hátat fordítás képessége. In uő: Remény a megfélemlítettségben. Szabadka, 2006, Magyarságkutató Tudományos Társaság.