súgó szűrés
keresés

Szirmai Károly: A csend víziói

Szerző
Szirmai Károly
Kiadás éve
1965
Műfaj
elbeszélés
Kiadás helye
Újvidék
Kiadó
Forum Könyvkiadó
Oldalszám
240
A szócikk szerzője
Toldi Éva

Szirmai Károly a vajdasági magyar irodalom különös egyénisége. Egy Újvidék melletti faluban, Temerinben született. Egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, 1914-ben szerzett jogászdoktori címet. A trianoni békeszerződést követően, az 1920-as évek közepén tért vissza szülőföldjére. Verbászon telepedett le, a cukorgyár hivatalnokaként dolgozott. Irodalmi pályája is Budapesten vette kezdetét, bár lírai prózáit és rövidtörténeteit már Verbászról küldi Tormay Cécile-nek, aki közzé is teszi azokat a Napkeletben. A vajdasági magyar irodalom szellemi atyjának tartott Szenteleky Kornél halála után a Kalangya című irodalmi folyóirat főszerkesztője lett. Nagy megtiszteltetésnek tartotta, hogy Németh László neki küldte el közlésre az Ember és szerepet, valamint hogy a folyóirat Kosztolányi-számában Babits Mihály és Schöpflin Aladár is publikált.

Az A csend víziói válogatott novellái az író munkásságának keresztmetszetét nyújtja a kezdetektől az 1962-ben megjelent Örvény című kötetéig. Szirmai Károly víziós rövidtörténetekkel kezdte pályáját, élete végéig ezt a novellaformát művelte a legsikeresebben. Veszteglő vonatok a sötétben című novellája olyan hangulatrajz, amely tele van misztikummal, sejtéssel, félelemmel. Nincs benne semmi „helyi szín”, mégis tudjuk, hogy a bácskai sík vidéken járunk. A jellegzetes napszak pedig az éjszaka. „Az ijesztő, végtelen pusztán megbomlott sebességgel rohantak a vonatok. Csak meg-megvillanó ablakaik hasogattak bele a kormos éjszakába. Hirtelen erős rándulás futott végig a kocsikon, és félelmes roppanás hallatszott. Ütközők csapódtak egymáshoz, és összevissza csörömpöltek. A kerekek közt – elnyújtottan – recsegés-ropogás hallatszott, mintha ezer és ezer zúzódó csont diribdarabbá töredezett volna. A száguldó vonatok hirtelen megtorpantak a pályán” – kezdődik a novella. Senki sem tudja, mi történt, és azt sem, mi következik. A novella ennek a szituációtöredéknek a lélektanát írja le. Vészjósló, ahogyan az utasokat körülveszi a csend, ahogyan a zajokra figyelnek, kaparászást hallanak. Rémületet kelt a várakozás, a bizonytalanság, hogy megállt az idő, csak azt sejtik, hogy valami visszavonhatatlan szörnyűség történik. A csend megjelenik a halál képében, s ez a látomás átveszi az ok-okozatiságot követő történet helyét.

Novelláiban legfőképpen a halál ténye és élménye foglalkoztatja, fel lehetne állítani szövegeinek haláltipológiáját. A halál a legritkább esetben jelenik meg reális tényként. A Dzin-dzin, don-don, gau-gau című például a népi hidelemmondából ismert halott vőlegény motívumára emlékeztet („Jaj de szépen süt a hold, / elevennel megy a holt / félsz-e rózsám?”). A „Hé, kocsmáros, italt adjál!”címűben megszemélyesíti a halált. Ebben a vándor – Szirmai kedvelt figurája – betér a kocsmába, de a kocsmáros többszöri felszólításra sem szolgálja ki. Ekkor „elkezdtem öklömmel pörölyözni az arcát. Ahol csak értem, a sárga bőr beszakadt, s képét fekete lyukak éktelenítették el”. A novella a mai horrortörténetekre emlékeztet.

Gyakran feltűnik szövegeiben az embervadászat motívuma is. Az 1959-ben keletkezett Az éjszakák motorosaiban társadalmi-történelmi áthallásokat is felfedezhetünk. Fekete bőrsapkás csontváz-motorosok tartják rettegésben a várost. Amíg fékevesztetten száguldoznak, lehet szorongani, de reménykedni is. Ám a motorosok sorsszerűen érkeznek meg az elbeszélőhöz, hogy elhurcolják. Az ember életére törő, fenyegető agressziót vetíti ki erős atmoszférájú szövegében.

Az idegenség, az élet elviselhetetlenségének gondolata állandó jelleggel foglalkoztatja. A Gyújtsátok föl az éjszakákat! 1964-es keltezésű. A nagyvárosban megszűnik az áramszolgáltatás, a sötétség pedig nem múlik. Az expresszionista novellában az emberek egymást biztatják, hogy gyújtsanak fel mindent, hogy „megszűnjék az átkozott sötétség”. A novella végére lángba borulnak a toronyházak. A megformálás korszerűségét bizonyítja, hogy szinte mai amerikai filmjelenetként peregnek előttünk az események.

Novelláinak másik vonulatát realistának lehetne mondani. Ezekben az elképzelt, irracionális világ helyett megjelennek a való élet történetei. Kiemelkednek közülük az öregségelbeszélések. A Grószi különös hangokat hall címűben a nagymama felismeri, hogy szomszédja bajban van, de nem veszik komolyan, így nem akadályozhatja meg a tragédiát. A Már nem jön senki címűben az idős házaspár betegen fekszik az ágyában, és hallgatja, ahogyan utolsó ismerősükért szólnak a harangok. Két lányukat a második világháború távoli égtájakra sodorta, ahonnan sohasem látogatnak haza. A realistának mondott novellák sem a cselekményességükről maradnak emlékezetesek. Konkrétum alig van bennük, élethelyzeteket mutatnak be, az ember elmagányosodását teszik hangsúlyossá. Nem vitás, hogy Szirmai ekkor is saját kérdéseit, gondjait vetíti rá novellahőseire. Az élet elmúlásának gondolatából azonban hiányzik az érzelgősség. Mindössze a vigasztalan tények száraz tudomásul vétele marad.

Szirmait előszeretettel nevezik a „boldogtalan tudat bácskai fenomenológusának” (Csorba), aki alkatánál fogva pesszimista, vonzódik az irreális tartalmakhoz, a sötétséghez és a misztikumhoz. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy „bármennyire rabja volt is a szerző a saját biológiai létéből kinövő világképének, s ennek a ténynek a kritika általi tudatosítása viszonylag szabad teret biztosított aszámára, a maga módján mégiscsak (akaratlanul is!) ellenzéki volt az az író, aki ártatlanul börtönbe zárt emberről, az éjszakák motoros rémeiről, árnyék-metafora formájában a listán való szereplés lelki terhéről, az oktalan megfigyeltség és a letartóztatás kafkai lélekállapotáról, az otthontalanság számkivetettségéről írt. Olyan benyomást téve, mint aki valami újra, igazira, addig nem tapasztaltra vár – a teljes hazátlanságban” (Vajda). Témáit, motívumait, világképét, novellaalakítási eljárásait sohasem befolyásolták külső tényezők, csak saját meggyőződése.

Irodalom

Bori Imre, Szirmai Károly = Uő., A jugoszláviai magyar irodalom története, Újvidék, 2007, Forum Kiadó.

Csorba Béla, Szirmai Károly kísértetei, Híd, 1989/12.

Herceg János, Mindenki mástól különbözött, Híd, 1990/6.

Tomán László, Víziók és a valóság között, Híd, 1965/6.

Vajda Gábor, Az élet: a hátat fordítás képessége = Uő: Remény a megfélemlítettségben. Szabadka, 2006, Magyarságkutató Tudományos Társaság.