Wass Albert: A funtineli boszorkány

A regényt Wass Albert emigrációja első helyszínén, a bajor Bleibachban írta, még 1945–46-ban, s először németül jelent meg, 1956-ban Heidelbergben, hogy rá három évre magyarul is kiadják, méghozzá egyszerre három helyen, Clevelandben, Buenos Aires-ben és Kölnben. Sikert sehol sem ért el, visszhangja alig volt. Első értékelése, Bödőcs Pálé több mint negyedszázad múlva készült, ez azonban mind elemzési szempontjait, mind ítéleteit tekintve alapvetőnek bizonyult. Mindenekelőtt a regény környezetrajzának méltatása, s nem a földrajzi azonosíthatóság, a helyszínek miatt, hanem „az ősi állapotban lévő természet” lírai megjelenítése, a hegyek, erdők, vizek ihletett leírása okán. A panteista szemlélet a lét egészére kiterjed: „Fa van. Víz van. Föld van. Tűz van. Szén lesz” – győzködi a „hegyeken túlról”, Óromániából jövő Tóderik az értetlenkedőket, hogy miből akar a lányának mondott, tizenkét éves Nucával megélni, miután egy nekik tetsző helyen házat épített maguknak. Békés, megnyugtató érzéssel tölti el őket, hogy „nincsen ház és nincsen ember” a közelükben, csak a szarvasok és a medvék, és „mindezeket összeölelve valami nagy kék”, az ég, a világmindenség, ahol „még a levegőnek is ünnepi illata” van. Halászó-vadászó, a „zsákmányoló” társadalmakéra emlékeztető életmódjukat furcsállják ugyan a falusiak mellett a csobánok (juhpásztorok), sőt a prepegyitok (hegyi rablók) is, nem beszélve a plájászokról (csőszök, erdőkerülők), eleinte mégis inkább segítenek rajtuk. Pártfogójuk a báró is – noha a Tátinak becézett Tóderik a kerülője szemébe vágja, hogy „az erdő Istené, nem az uradé” –, Éltető „havasi király” pedig élelmet küld nekik, holott az öreg nem vállalja, hogy a plájásza legyen, mondván, „nem voltam soha az életben más ember cselédje, s nem is leszek soha”.

A bonyodalmak, megszüntethetetlen ellentétek akkor kezdődnek, amikor a falu zsellérházaiba „idegenek” jönnek levágni az erdőt, s a „fűrészgyár” „elsípolja a világról a békességet”. Később a vasút építése bontja meg a természet harmóniáját. Közben Tátit gyilkosságért öt év börtönre ítélik, így a magára maradó Nucát egyre-másra környékezik meg, s kezdenek ki vele korábbi jótevői. Miután egy cigányasszony a boszorkányok jelét látja a homlokán, és megjósolja, „aki megkíván téged, a halált kívánja meg”, kipróbálandó, hogy igaza van-e („szinte kívánta, hogy igaza legyen”) a jósnőnek, lefekszik egy falubelivel, akire harmadnap rádől egy fa. Innentől kezdve a „bosszú angyalaként” jár-kel a férfiak között, használva paranormális képességét is, „látom azt, ami volt, és látom azt is, ami lesz”, megérzi a szemek mögött a gondolatot, meghallja a ki nem mondott szavakat. Boszorkánysága azonban átok önmagán is, hiszen meghal, akit szeret, Éltető Gáspár és – a nagyapja elraboltatta, felcseperedve a vonatból kizuhanó – gyermekük is. Magát is okolhatná, hogy nem hallgatott „ura” szavára, s nem költözött el a havasokról, ahol végül csak üldöztetésben, gúnyban volt része, mielőtt nyomtalanul eltűnt.

Mondták féleszűnek, futóbolondnak, holott azáltal, hogy meghallgatta a társadalom kivetettjeit, gyógyított is mint „a havasok pszichoanalitikusa” (Láng Gusztáv). A vallomástevők – a besszarábiai Iván Boskurovtól a kéjenc Dán Xavér papon át a rablóvezérré lett Bandilláig, akiről lassan-lassan kiderül, hogy ő a vér szerinti apja – meg-megszakított, félnapokig tartó monológokban tárulkoznak föl, külön kisregényekké bomló „sorsszálaik” – Bödőcs szerint is – lazítják a regény szerkezetét, az eklektikus elemek csökkentik a drámaiságát. Ez a három rész – Az urszubeli leány, Kunyhó a Komárnyikon és A funtineli boszorkány – közül a középsőre lehet igaz, ahol az elbeszélések egyenetlenségeit, az alaphelyzetek egyformaságát az életképek elevensége ellensúlyozza a 19. századvégi társadalmi háttér rajza. A valószerűség hitelét – Balázs Ildikó alaposan tárgyalta ezt – olyan stíluselemek alapozzák meg, mint a beszélt nyelvhez való közelítés, a szabálytalanul szerkesztett mondatok, az összetett mondatokban a nagy egységek hátra vetése, az ismétlések, a gondolatritmusok. Jellegzetesség az archaizmusok, régies szavak és erdélyi kifejezések használata, ideértve a sok-sok, román közvetítéssel a magyarba került fogalmat is. Végül az író olyan kedvelt szóalkotásait, mint a „tömöttödik” vagy „holdváltozásnyi”. A stílus sajátosságai szinte annak arányaiban változnak, ahogy az erdők, hegyek vadonja mind inkább megszűnik az a „tiszta, csendes sziget” lenni, ahol a „szebb, tisztább és egyszerűbb másik világra” vágyó Gáspár is otthonra szeretett volna lelni. A szereplő sokadalomról ritkán derül ki, ki milyen származék. A románra fordított regényt Constantin Stanescu épp azért dicsérte (Adevarul, 2000. okt. 14.), mert „olyan emberi konglomerátum” bolyong benne, örmények, románok, magyarok, zsidók, németek, akiket az író „egyforma megértéssel és szimpátiával szemlél és ábrázol”. Tér- és időszemléletét a Sadoveanu-éhoz hasonlította, s e gondolatot tovább árnyalva fogalmazhatta meg Szőcs Géza a Wass-paradoxonok egyikét: a román Ábelt a rengetegben Wass írta meg, „az erdélyi román hegylakók életéről valaha írt leglíraibb, legszebb, szeretettel leginkább teli regény A funtineli boszorkány”. „Hogy ezt a tényt hogyan egyeztetik össze a románfaló / háborús bűnös / fasiszta magyar gróf fantomképével, ez már az ő dolguk” – tette hozzá.

Hogy a mű végül kívül maradt-e „az esztétikai idő sodrán”, „anakronisztikus”-e, mintha „Jókai óta semmi sem történt volna a magyar prózában” és más irodalmakban – Szőcs eme véleményében nem osztozik Grendel Lajos, aki szerint „egyike minden idők legjobb magyar regényeinek”, amely mesebeli és romantikus túlzásai ellenére sem avult el, tréfásan „az egyik legnagyobb román regény”-nek nevezné. Láng Gusztáv hasonlóképpen vélekedik: „a romantikus regényhagyomány modernizálása” legjobb példájáról beszél, írói célként a „mai elbeszélő irodalomtól immár távol álló” „szórakoztatva nevelni” jelszavát tartva. A közönség azonban – állítja – változatlanul szórakozni is akar.

Első magyarországi kiadás:
Budapest, 1991, PallWest Kft.