súgó szűrés
keresés

Gion Nándor: A kárókatonák még nem jöttek vissza

Szerző
Gion Nándor
Kiadás éve
1977
Műfaj
ifjúsági irodalom
Kiadás helye
Újvidék
Kiadó
Forum Könyvkiadó
Oldalszám
164
A szócikk szerzője
Elek Tibor

Gion Nándor életművének fontos és integráns részét alkotják ifjúsági regényei: Engem nem úgy hívnak (1970); Postarablók (1972); A kárókatonák még nem jöttek vissza (1977); Sortűz egy fekete bivalyért (1982); Angyali vigasság (1985); Zongora egy fehér kastélyból (2003). E művei többnyire az ifjúsági irodalom és a felnőttirodalom határán egyensúlyoznak. Közülük méltán vált a legolvasottabbá, legnépszerűbbé a Kárókatonák még nem jöttek vissza című regény.

Az Előszó helyett és az Utószó helyett címekkel ellátott szövegek jelen időben fogalmazó én-elbeszélője – szemben a köztük lévő nyolc, csupán számozott fejezetével – egy felnőtt személy, aki visszatér gyermekkora kedvelt, de némileg már megváltozott helyszíneire, elvadult tájaira. Az eltűnt idő nyomában járva felidézi, és némiképp értelmezi is egy negyvenes évek végi, gyermekkori nyár emlékezetes eseményeit. A bevezető szövegben fel-felvillan a történet csaknem minden fontos helyszíne és szereplője. Köztük az egykori baráttal, Virág Péterrel, a jelenlegi vadőrrel találkozik is az elbeszélő. Tőle tudja meg azt is, hogy „A kárókatonák még nem jöttek vissza”, s hogy Bura J. – aki megvásárolta az egykori Gergián-tanyát, és nemsokára betölti a vadőri állást –, megígérte, hogy visszahozza a kárókatonákat. Burai J. (és a kárókatonák) középpontba állítása indítja el az emlékezés fonalát (mintegy magyarázatul a kárókatonák eltűnésére), az egykori események újraélését, újjáteremtését.

A gyerekcsapat felhőtlenül és gondtalanul éli a maga szabad, a vakáció miatt még szabadabbá vált életét jórészt a falu határán túl: bandáznak, fürdenek a folyóban, az elhagyott Vágóhíd falaira rajzolnak krétával, lovakat futtatnak a Sági tanyánál, Gergiánhoz, a vadőrhöz járnak beszélgetni. Életükbe új színeket, mozgalmasságot, célokat, veszélyes kalandokat a Burai J.-vel való megismerkedésük hoz. Burai J. más, mint ők, s ez a másság leginkább a természeti és emberi világ értékei, a szép dolgok iránti, átlagon felüli érzékenységében ragadható meg. Abban, hogy fokozottabban, cselekedeteit is meghatározóan él benne a gyermeki igazság- és szeretetvágy, a szenvedőkkel való együttérzés.

A természettel harmóniában élő Gergián állatszeretetére, egész lényéből áradó jóságára, humanizmusára is Burai J. a legfogékonyabb. Nem véletlen, hogy toronyépítési tervével is ő azonosul először, s hogy egymásra találnak a halevő, lúd nagyságú, kissé horgas csőrű, de különleges tollazatú, fekete vízimadarak, a kárókatonák (azaz kormoránok) iránti felfokozott vonzalomban is. A kárókatonák eredetileg csupán a legszebb madarak, a történet előrehaladása során azonban egyre gazdagabb jelentéstartalmú (például ember és természet harmóniájára, az ember által veszélyeztetett természetre, sőt minden veszélyeztetett szépségre, értékre utaló) szimbólummá válnak.

Hasonló szimbólumképzési folyamat kiindulópontja Gergián toronyépítési ötlete. Elvileg arra is szolgálhatna a torony, hogy a vadőr a magasból jobban szemmel tarthassa a környéket s az olyan vadorzókat, mint a Kocsmáros vagy a Ságiak. Gergián azonban kezdettől azt mondja, hogy ő sokkal messzebbre akar látni; olyan magasra akarja építeni a tornyot, „amilyen magasan a darvak szállnak. Vagy még magasabbra.” Az égig érő torony, a toronyépítés képe önmagában is számtalan mitológiai és irodalmi allúziót, értelmezési lehetőséget előhívhat az olvasóban. A toronyépítés közben látják meg, hogy Ságiék az egykor fiókaként Gergián telepéről elrabolt, majd fölnevelt és idomított, rabszíjon tartott kárókatonákkal halásznak. Burai J. javaslatára és terve alapján hosszas készülődés után a gyerekek egy izgalmas éjszakán kiszabadítják és ellopják a madarakat, amelyeket a telep kárókatonái megható gondoskodással (és Gergián segítségével) visszaszoktatnak a szabad élethez. Közben olyan magasságot ér el a torony, hogy amikor egy augusztus végi nap köd üli meg a tájat, építői a tetején állva már a felhők fölé kerülnek. Gergián teljesíti ígéretét, mely szerint, ha egyszer a felhők fölé jutnak, nagy ünnepséget rendez, és zongorázik a gyerekek örömére. A szerző remekel, de a már-már túlcsorduló líraiságot megelőzve visszarántja gyerekszereplőit (s velük olvasóit is) az égből a földre: az éji ünnepély leple alatt valaki lelő egy kárókatonát, majd az üldözésére induló Gergiánt is meggyilkolja. A gyerekek nem akarják, nem tudják elfogadni Gergián és a kárókatona halálát, hogy az előbbi álomszerű valóság még valószínűtlenebbé válik.

A Utószó helyett című befejező fejezetből, a felnőtt elbeszélő és barátja nyolc fejezettel előbb felfüggesztett beszélgetésének folytatásából derül csak ki, hogy akkori vélekedésükkel szemben nem valamelyik Sági, hanem a Kocsmáros lehetett a gyilkos, aki azóta eltűnt. Nem pusztán ennek az információnak a közlése indokolja azonban a jelen időbe való visszatérést, hanem sokkal inkább az elbeszélő (és Virág Péter) viszonyulása az egykori helyszínekhez és eseményekhez. Az is kiderül ugyanis, hogy bár sok minden megváltozott, eltűnt azóta, de a torony áll, sőt Burai J. tovább is építette néhány méterrel. Ebben még Virág Péter is segített neki olykor, nem is beszélve a Sági fiúk gyerekeiről, akik ugyanúgy lelkesednek a toronyért, „Ők is a felhők fölé akarnak menni” – Burai J. pedig fel is viszi a felhők fölé őket. A torony tetején állva mindketten ismét lelkesednek, megfogadják, hogy segítik Burai J.-t a további építésben. Az égen biztató, kék fényeket látnak csillogni újra, és meg vannak győződve, hogy egyszer majd ismét leszállnak a kárókatonák. A keret így teljesíti be igazán funkcióját, ezáltal lesz a bevezető és befejező fejezet ’nem-Előszó’ és ’nem-Utószó’, hanem szerves része a regénynek, amely így egyszerre az alaptörténet és az ahhoz való viszony története (a regény címe is erre utal). Nem az ifjúsági olvasóknak tett engedmény a keret, a befejezés, hiszen az a fájdalommal vegyes vágy, amely megfogalmazódik benne (a kárókatonák, a csillagok, az egykori teljesség újraélése iránt), mindannyiunké, akik valaha gyermekek voltunk.

Irodalom

Ács Margit, „A kárókatonák még nem jöttek vissza”, Uő.: A hely hívása, Lakitelek, 2000, Antológia Kiadó.

Elek Tibor, Gion Nándor írói világa, Budapest, 2009, Noran.

Gerold László, Gion Nándor, Budapest, 2009, Kalligram.