Gion Nándor: Az angyali vigasság

A szerzői fülszöveg szerint Az angyali vigasság című kötet „folytatása” A kárókatonák még nem jöttek vissza (1977) és a Sortűz egy fekete bivalyért (1982) című ifjúsági Gion-regényeknek, még ha látszólag novellák formájában is, és immár „elsősorban a felnőttekről és a felnőtteknek szólva”. A kötet hét írásának szoros összetartozását alátámasztja mindjárt az a hangsúlyos narratív szituáció, amely egy vendéglői beszélgetés fikcióját veszi alapul: az elbeszélő a saját gyerekkorából mesél többnyire szomorú történeteket – vigasztaló szándékkal, hogy tervétől eltántorítsa – öngyilkosságra készülő, egy életlen késsel ereit felvágni akaró partnerének. A helyzet keretként szolgál a kötet egészéhez, de az egyes elbeszélésekhez is, amire az elbeszélő folyamatosan reflektál. Ezek a reflexiók sokszoros funkcióval telítettek: formai, szerkezeti szempontból elválasztják az egyes elbeszéléseket, lehetővé teszik, hogy azok önmagukban is megálljanak, működjenek, érthetők legyenek; ugyanakkor tartalmi, motivikus előre-hátra utalásaik (pro- és retrospekcióik) révén össze is kötik a különböző írásokban előadott történeteket. Gyakorta előfordul, hogy az alaptörténet elmesélése közben, az újabb szereplők felbukkanása, rövidebb-hosszabb kitérők révén újabb és újabb történet bontakozik ki (Ma éjjel; Gazdagon álmodni; Füstszagú karácsony). Az írások többsége ennek következtében kevésbé novellának, inkább terjengősen indázó, vagy több cselekményszálat, különböző idősíkokat egybefűző elbeszélésnek, egy nagyobb egységből kiemelt fejezetnek látszik. A nagyobb egység még azért is lehet regény, mert az írások szereplőgárdája alapvetően azonos. Az elbeszélő és gyerektársai (Burai J., Szível Sanyi) egy negyvenes évek végi tél karácsonyközeli estéin járják az utcákat, és a házak ablakai alatt karácsonyi dalokat énekelnek. A falu, az utcák lakóival kerülnek kapcsolatba, akik közül némelyek egy-egy fejezetben, az abban elmondott történet révén hangsúlyosabb szerepet kapnak.

Az angyali vigasság az elbeszélői szituáció hangsúlyosságával, szerkezetileg, illetve funkcióját tekintve is hasonlít A kárókatonák…-éhoz. Az itt már megnevezetlen elbeszélő éppúgy egy meghatározatlan jelen időből tekint vissza gyerekkorának egyik negyvenes évek végi telére, s a múltbeli események felidézése hasonlóan hatással lehet a jelenre. Akkor is, ha itt nem az elbeszélő saját, hanem beszélgetőpartnerének élete forog kockán, akit visszatarthat az öngyilkosságtól. Ebben a regényben az elbeszélések világát uraló nézőpont azonban már a felnőtté. Csakhogy a felnőtt nézőpont miközben többet és másként is lát, tud (már-már mindent), mint a gyermeké – rálátása van például az összefüggésekre, tudja, hogy mire gondoltak hősei adott pillanatokban –, aközben megőrizte annak ártatlanul leegyszerűsítő, „naivizáló” látásmódját is. Ez Varga Zoltánt a szándékolt naivitásra törekvő, „rafináltan primitív” képzőművészek technikáira emlékezteti. Görömbei András pedig azt írja ennek kapcsán, hogy Gion „szemléletének szándékolt naivitása a legfontosabb művészi dimenzió itt”. Ugyanis ebben a szemléletmódban nem válnak szét a megtörtént és a hallott dolgok, a valóság, a mese, a babona. Az elbeszélő úgy mutatja be gyermekkorának történeteit, alakjait, ahogyan azt elraktározta a gyermekkor világából. Egy ilyen mesés-balladisztikus-mitikus világban nem is annyira feltűnők az egyébként szokatlan emberi és állati szereplők: a vajákos, beteljesületlen jóslásai miatt kútba ugráló Velezné; a szentfazék, szerelemgyerekét mégis rendre az utcára kiverő Péntekné; a cowboyregényeket olvasó, részeges, de a gyerekeknek segítő Sheriff; a pézsmapatkányokra vadászó, kutyafalkával viaskodó Povazsánszki; a kútásó és birkanyíró mester, Szlimák Mihály; a háborúban lábujjait és családját elvesztő, de sorsát vállaló Mozdonyvezető; a lidércként galibákat okozó hermafrodita tyúk-kakas; a holdvilágnál a saját fülének árnyékától megvaduló szamár; a kiherélt, kiesett szemű, Fodor tanár úr ábrázatú kutya. Többnyire ezek köré a hétköznapi, de általában valamilyen különösséggel megáldott vagy megvert szereplők köré szerveződnek az önmagukban is érvényes történetek, gyakorta egy íráson belül több is.

Az angyali vigasság rendre visszatérő szertartása nem csak a regénykohéziót szolgálja, hanem szimbolikus erejű motívummá is válik, amely azt sugallja, hogy a felnőttek sokszor embertelenül kegyetlen, nyomorúságos és tragikus világát a gyermeki jelenlét és szemlélet képes humanizálni. Az elbeszélő legalábbis így emlékszik rá, ezért is idézi föl azokat a karácsony előtti napokat: „amikor fehér volt minden, a házak és az eperfák, bent a házban meg az emberek az ablakokhoz nyomták a homlokukat, és tőlünk várták az angyali vigasságot”. Abban bízik, hogy beszélgetőpartnere számára is vigaszt nyújthat. A karácsonyi ünnep fényköre sugározza be és teszi széppé azt a telet, mutatja meg a felnőttek világában, cselekedeteiben is fel-felismerhető jóakaratot, segítő szándékot, örömteli pillanatokat. A történetek egymásba kapaszkodó láncolata pedig még inkább fölerősíti ezt az olvasói élményt, de az angyali vigasság hordozásának szüzséjén belül az olvasó tudatában megképződhet az elbeszélő és Burai J. Péntek Vera iránti gyerekkori szerelme. Az olvasói élmény összetettségéhez, így a mű világának teljességéhez és üzenetéhez – talán a líraiság ellenpontjaként is – hozzájárul még az a bujkáló irónia, finom humor, amelyet egyes helyzetek és karakterjegyek elnagyolása révén sző történeteibe a szerző. Mindezek eredményeképpen ~ Gion egyik legszebb, leggazdagabb műve.