súgó szűrés
keresés

Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

Szerző
Darvasi László
Kiadás éve
1999
Műfaj
regény
Kiadás helye
Pécs
Kiadó
Jelenkor Kiadó
Oldalszám
577
A szócikk szerzője
Kolozsi Orsolya

Az 1999-ben napvilágot látott regény Darvasi László első pályaszakaszának összegzése, a kilencvenes évek egyik jelentős regénye, melyet már megjelenésekor megkülönböztetett figyelem kísért, és azóta is fontos vonatkozási pont az életműben. A szerző műveivel kapcsolatban a kezdetektől felmerülő szembeállítás (szöveg- vagy történetközpontúság) ebben az esetben is elsődleges értelmezési szempont lett, de a korábbi, a Darvasi-szövegeket a történetközpontúság visszaállítása miatt ünneplő erőteljes szólam megtorpanni látszott. Bár a mese, a zabolátlan fantázia, az elképesztő történetek uralkodnak ebben a szövegben is, az nyilvánvaló, hogy teljes, átfogó kompozíció nem jön létre, ún. „nagy elbeszélés” nem kerekedik ki a kis történetekből. A nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanság tükröződik abban is, hogy a regény a történetelvű narratívák egyik legfontosabb szövegtípusára, a történelmi regényre játszik rá, de nem újrateremti, hanem darabjaira szedi és felmutatja lehetőségeinek szűkösségét.

A terjedelmes kötet öt címszereplője (Goran Dalmatic, Feketekő Péter, Zorán Vukovics, Aaron Blumm, Franjo Mendebaba) egy rozoga szekéren utazza keresztül-kasul a törökkori Magyarországot és Kelet-Európát 1541 és 1686 között. A kies utakon döcögő szekér oldalán hatalmas kék könnycsepp, a benne utazó furcsa figurák ugyanis könnymutatványosok: „Egyikük vért sír, a másikuk mézet, egy harmadik fekete követ sír, jaj, és jeget sír a negyedik, az ötödiknek meg apró tükördarabkák peregnek a szeméből.”

Címszereplők, de nem főhősök, szerepük mégis óriási, hiszen az egymástól távol eső helyeket, szereplőket és eseménysorokat az ő felbukkanásaik és részvétük könnyei kötik össze. A regénynek nincs valódi főszereplője, de vannak kiemelt, többször felbukkanó, egymással is kapcsolatba kerülő alakok, mint amilyen az ördögöt megfaragó Arnót Ignác; a hihetetlen szépségű világkém, Josef Bezdán; a torz, húsokkal mutatványoskodó törpe, Pap Velemir; vagy a lelkeket a fogával elkapni képes erdélyi főúr, Absolon Demeter. A rengeteg szereplő és helyszín nem illeszkedik egyetlen szépen rendezett, ok-okozatiságon és időrenden alapuló narratívába, sokkal inkább az egyidejűség és az egyenrangúság elvén szerveződnek egybe ezek a sokszor groteszk, képtelen kis történetek. A titokzatos mutatványosok nem csak középponti rejtélye és enigmája a szövegnek, de utazásaikkal azt a ciklikusságot és véletlenszerűséget is metaforizálják, melyek a történetek közötti összefüggésekre is jellemzők. A kis novellák, mesék, helyzetrajzok, anekdoták egy „történelmi imagináció által szőtt történetegyüttest” (Thomka Beáta) hoznak létre, melynek szerkezetében nincs belső hierarchia, csak mozaikszerűn létező egymásmellettiség.

Az A könnymutatványosok legendája szerkezeti sajátságai lehetővé teszik, hogy egy alapvetően időhöz kötött műfajban (regény) meg lehessen mutatni a mítosz időtlenségét. Darvasi elbeszélője ugyanis mítoszt épít a kötetben, a könnymutatványosok ellentmondásokkal, csodákkal és kérdőjelekkel teli mítoszát. A mítosz és a címben is megjelenő legenda mellett más műfaji hagyományok is említhetők. Ilyen például a pikareszk, vagy utaztató regény tradíciója, de a mese, az anekdota, az emlékirat, az útirajz sajátságai is tetten érhetőek. A műfaji sokféleség és a fantázia lenyűgöző burjánzása mellett a kötet nyelve is igen sokszínű. A szerző korábbi könyveiben már megismert eljárás, a tragikum, a pátosz és a groteszk keverése, valamint a beszédmódok hirtelen váltásai az A könnymutatványosok legendája lapjain is megfigyelhetők. A pajzántól az obszcénig az egyik, a lírai, könnyed, néhol már-már szentimentális nyelvhasználat a másik oldalon, és ezek a szélsőségek nagyon gyakran egy bekezdésbe vagy akár egyetlen mondatba sűrítve. Darvasi elbeszélője hol bölcselkedik, hol megbotránkoztat, elcsodálkozik vagy elkomorul, de minden hangulathoz és helyzethez képes megtalálni a megfelelő beszédmódot, és hasonlóképpen beszélteti furcsa hőseit is.

Az A könnymutatványosok legendája középponti eleme a csoda, a valóság felettivel való hétköznapi találkozás, emiatt kötik nagyon sokan a szerző szövegét a mágikus realizmus hagyományaihoz. A tündérek, a kutyafejű tatárok, a diót a vulvájukkal megtörő vagy különböző testrészekből összeállított nők, a könnycseppbe illanó lelkek csak apró részei annak a hatalmas univerzumnak, mely a lapokon feltárul. Nem marad ki azonban a valóság sem: akasztott emberek, lefejezett hullák, megkínzott hírvivők, gyerekek csontjait rágó kutyák állnak az utak mellett, és a beteg, gennyező sebű prostituálttól az állandó fejfájással küzdő török nagyúrig, a megcsalt férjen és a megerőszakolt nőkön át sokan hordozzák a felsorolhatatlan mennyiségű fájdalmat és szenvedést, mely az emberi nem sajátja, különösen egy háborúk dúlta, kegyetlen időszakban. De a csoda és a valóság között sincs éles határ ebben a könyvben, mintha felcserélhetők és egyenrangúak volnának egymással, ugyanúgy, mint az igazság és a hazugság. A legfőbb értéknek a történetek és a bennük feltáruló sorsok tűnnek, a mesélés öröme és a mesélés öntörvényű valósága. Ennek hordozói pedig a rejtélyes könnymutatványosok, akik emberfeletti dolgokra képesek: „Varázsolnak, csodákat tesznek, ám ez a megjelölés nem egészen kielégítő. Azt is mondhatni, hogy legendákból, álmokból, ködből és hajnali párából, éjszakából és az alkonyat véréből, a bölcselet hordalékából és a hit pernyéjéből vannak összegyúrva […]. S mintha nem lenne életkoruk. Voltak és vannak, és megint lesznek.”

Irodalom

Bednanics Gábor, Egy könyvmutatványos legendáriuma, Tiszatáj, 2000/3.

Bengi László, A szomorúság (regényének) áradása, Alföld, 1999/11.

Olasz Sándor, „A mesélés nem fáj”, Tiszatáj, 2000/3.

Szilasi László, „minden, amit külön dobtam”, Holmi, 1999/12.

Thomka Beáta, Históriából poézis, imaginációból történelem, Jelenkor, 2000/3.