súgó szűrés
keresés

Szabó István: A lázadó

Szerző
Szabó István
Kiadás éve
1956
Műfaj
elbeszélés
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
233
A szócikk szerzője
Mórocz Gábor

A lázadó Szabó István debütáló novelláskötete. A könyv két darabja (Vacsora, Hajsza) már az 1950 után induló fiatal elbeszélők 1955-ös antológiájában, az Emberavatásban is megjelent. Szabó, ahogyan az Emberavatás szerzőinek jelentős része (így Sánta Ferenc, Csurka István vagy Kamondy László), kezdettől fogva merőben más esztétikai és eszmei törekvéseket érvényesített, mint a zsdanovi indíttatású rendszerkonform sematizmus képviselői. A paraszti származású író – mesterének, Kodolányi Jánosnak címzett 1950. április 18-i levelének tanúsága szerint – már pályakezdésének pillanatában nagyfokú tudatossággal készült a falusi, népi tematikájú realizmus megújítására. Kezdetben olyan riasztóan hatott rá a „szocialista realizmus” normarendszere, hogy a „jelen” közvetlenebb ábrázolásának bárminemű formájától igyekezett távol tartani magát. Ahogyan ő fogalmazott: „[…] halálos ellensége voltam minden aktualitásnak […], sőt fogadalmat is tettem magamban, hogy sohasem fogom leírni ezeket a szavakat: »kulák«, »kommunista«, »párt«, »szovjet«, stb., stb. Azt is elhatároztam akkor, hogy a falu gazdasági, társadalmi, politikai és egyéb problémáiról nem fogok írni, mert – ahogyan bebeszéltem magamnak – mindez nem művészi feladat.” Ám az 1950-es önreflexióból kiderül, hogy Szabó István hamarosan elégedetlenné vált ezzel a „szecesszionista” színezetű írói programmal is. A lázadó néhány modernebb szemléletű novelláját (majd az 1964-es Varázslat kertje című kötet legtöbb darabját) jellemző prózapoétikai elképzelések már ekkor kezdtek körvonalazódni benne: „Én nem tudom pártolni sem a kommunistákat, sem a nyugatiakat, – de már látom, hogy a falut, ezt a fölkavart, zöngő méhkast, a vajúdódó, szörnyű jelent ábrázolni kell. Gőg nélkül mondhatom, hogy jól ismerem az állapotokat, s talán meg is tudom írni, csak egy bizonyos magaslatra van szükségem, mint a tüzérségi megfigyelőnek.” Valóban: A lázadó olyan elbeszélései, mint a Vacsora, a Készülődés, a Búzaérőkörte vagy A légy, már ennek az új paradigmának a jegyében íródtak. Szabó e műveiben nem tért ki saját jelenének társadalmi problémái elől, olyannyira nem, hogy – Farkas László szavait idézve – az 1945 utáni, „életmódjában is, moráljában is változó falu krónikása lett”.

Az említett alkotások nem – vagy csak nagyon kis mértékben – tükrözik a korszak hivatalos ideológiáját, nem sematikusak, de – Csurka Istvánnak az Emberavatásban olvasható novelláival, a Nász és pofonnal, illetve a Testámentummal ellentétben – nem is élesen kritikusak, inkább csak óvatosan távolságtartóak a fennálló rendszerrel szemben. Egy 1964-es írásában Gondos Ernő hívja fel a figyelmet arra, hogy Szabó kimondva-kimondatlanul is az „egyéni paraszt” nézőpontjából közelít a falusi viszonyokhoz. Finoman jelzi fenntartásait a szövetkezetesítéssel kapcsolatban; érzékelteti, hogy e folyamatot a paraszti világtól idegen, külső erők vezérlik. Ugyanakkor tudomásul veszi, hogy a kollektivizálást az adott körülmények között nem lehet feltartóztatni. Gyakran él az elhallgatás „eszközével”: a téeszesítéssel kapcsolatos hatalmi anomáliákat például még utalásszerűen sem jeleníti meg.

Vidékábrázolásában inkább a lélektani (illetve a szociálpszichológiai) szempontok kapnak meghatározó szerepet, kevésbé a politikaiak. Elsődlegesen azt vizsgálja, hogyan hatott az emberi – és különösen a családon belüli – kapcsolatokra a II. világháborút követő, felülről végrehajtott radikális társadalmi–gazdasági „modernizáció”. A kötet legmerészebb, provokatívnak is nevezhető darabja A légy, amely a pszichológiai elemet a groteszk mozzanatával egészíti ki. E mű – a korszak legtöbb hasonló tematikájú alkotásától eltérően – a mezőgazdasági „átalakulás” problémáját nem egy idealizáló, valóságtól elemelt, „világtörténelmi” perspektívából mutatja be. A kortárs marxista kritikus, Fenyő István nem alaptalanul rója fel a szerzőnek, hogy a novella, jóllehet eredendően a tagosítás kérdésével foglalkozik, „közben felléptet egy szobában zümmögő legyet, s a tagosítás problémájából lassan légy-probléma lesz”. A művészi provokációt elmélyíti, hogy az író ábrázolásának fókuszában – egy kényes politikai téma kapcsán – két hétköznapi ember (történetesen egy bürokrata és egy paraszt) kicsinyes indulatoktól és komikus esetlegességektől sem mentes, félresikerült kommunikációja áll. A lázadó egy másik markáns tematikai vonulatát alkotják a korai Janika-novellák (Fecskék; Három tojás; Cserebogarak), amelyekben Szabó arra törekszik, hogy rekonstruálja egy érzékeny, nyiladozó értelmű, kilencéves kisgyermek tudatát. A Csui 1945 előtt játszódó gyermektörténete egyfajta példázat arról, milyen bonyodalmakhoz vezethet el egy szegény sorsú kisfiú csillapíthatatlan tudásvágya egy társadalmi egyenlőtlenségekre épülő társadalomban. E kissé didaktikus művében az író – rá kevéssé jellemző módon – komoly engedményeket tesz az osztályharcos ideológiának. A gyermeki perspektíva érvényesül az önéletrajzi ihletésű, E/1. narrációt alkalmazó Régi vasárnapban is, amely – némi leegyszerűsítéssel – a már felnőtt író és idős édesapja közötti rendkívül szoros, ám súlyos ellentmondásokkal teli kapcsolat előzményeinek művészi vizsgálataként is értelmezhető. (Korántsem tekinthető esetlegesnek, hogy e novellában a hős édesapját éppúgy Szabó Józsefnek hívják, mint az író apját.)

A lázadó szövegeit erőteljes szociális elkötelezettség jellemzi. Többségükben leplezetlenül megnyilvánul az író rokonszenve a szenvedő gyermekek, az öregek, az elesett emberek iránt. A móriczi naturalizmus hagyományaihoz közvetlenebbül kapcsolódó A lázadó hőse például egy halmozottan hátrányos helyzetű, idős cigány férfi, akinek a sorstragédiáját az elbeszélő mély empátiával mutatja be. A kötetet záró prózakísérlet, a „más”, az „idegen” problémakörétközéppontba állító Bolygó Szabó azon igényét jelzi, hogy egyfelől a mélylélektaniság, másfelől a fantasztikum irányába tágítsa ki valóságelvű írói világát. Maga a mű azonban – a szerző egyéb, hosszabb lélegzetűnek szánt alkotásaihoz hasonlóan – torzó maradt.

Irodalom

SZABÓ Zsigmond (szerk.): Emberavatás. Budapest, 1955, Magvető.

BIZÁM Lenke: Szabó István novellái: A lázadó. Élet és Irodalom, 1958. 4. sz.

FENYŐ István: Új arcok – új utak. Budapest, 1961, Szépirodalmi.

GONDOS Ernő: Szabó István. Kortárs, 1964. 10. sz.

FARKAS László: Szabó István lázadása és hűsége. Új Írás, 1984. 10. sz.

CSŰRÖS Miklós (szerk.): Kodolányi János és Szabó István levelezése. Budapest, 1999, Holnap.