súgó szűrés
keresés

Székely János: A nyugati hadtest

Szerző
Székely János
Kiadás éve
1979
Műfaj
elbeszélés
Kiadás helye
Bukarest
Kiadó
Kriterion Könyvkiadó
Oldalszám
159
A szócikk szerzője
Elek Tibor

A nyugati hadtest novelláiban Székely János a látszat ellenére nem a háború poklának, elembertelenítő viszonyainak ábrázolására, sokkal inkább az ember közösségi, társadalmi létezése alaptörvényeinek megfogalmazására törekedett. Az írónak az esszéiben fogalmilag is kibontott társadalomfilozófiája szerint (A valódi világ) az emberi társadalomban kíméletlen dominanciaharc folyik, aminek eredménye a társadalom és a hatalom hierarchikus szerkezete. A katonaság pedig látványosan modellezi nemcsak a társadalom hierarchikus szerkezetét, de az emberi létezés alaptörvényszerűségeit is. A háború pedig a maga sarkított élethelyzeteivel még élesebb fénytörésbe állítja a hatalmi struktúrák rendjét, az uralmi viszonyoknak való alárendeltség „emberformáló” erejét.

Az Ajánlásban olvasóit (hölgyeket és urakat) megszólító egyes szám első személyű elbeszélő saját háborús élményeinek előadását ígéri. Ám a ciklus élére helyezett Pálinkás című írás harmadik személyű, távolságtartó narrációja igen nyomatékosan jelzi, hogy nem hagyományos emlékezetirodalommal, hanem jórészt valódi, megélt események művészi, szépirodalmi transzformációjával – a hadapródiskola, a háború, a hadifogság élményeinek epikai objektivizációjával, parabolikus történetekké formálásával, tudatosan és többnyire mesteri ökonómiával megalkotott novellákkal – van dolgunk.

Az egyes novellák külön-külön, önállóan is értelmezhetők, az Ajánlással és a Vesztesek című verssel közrefogott egymás utáni tudatos rendjük és a köztük lévő nyilvánvaló kapcsolatok, párhuzamok, megfelelések, ellentételezések következtében ugyanakkor novellafüzérré is összeállnak. A kötet az elbeszélő hőse felnőtté válásának, autonóm személyiséggé érlelődésének folyamatát, a világ, a társadalmi lét megismerésének állomásait, a helyes magatartás- és életelvek megtalálásáért folyó küzdelmet mutatja be. Nincs azonban összefüggő cselekménye a műnek, az elbeszélői perspektíva pedig a Pálinkás című novella tárgyilagos, objektív, kívülállói mindentudásától a Sorok a gondviselésről című önéletrajzi ihletésű esszénovella szubjektív önelemző és létértelmező vallomásosságáig ível.

Az elbeszélői pozíció és nézőpont általában egyidejűleg foglalja magában a kamasz hadapródiskolás, majd a második világháború végén nyugat felé menekülő katona s végül hadifogoly látószögét, valamint a jó harminc évvel későbbi történetmondóét. (Mint a szerző első, 1969-ben megjelent kisregényében, a Soó Péter bánatában is.) A világgal ismerkedő, arra rá-rácsodálkozó gyerekember tudat- és érzésvilágának együttlétezése a felnőtt elbeszélő bölcsességével jellegzetes belső feszültséggel telíti a novellákat. Mivel a történet elmondója egyúttal kommentátora is annak: állandó reflexiói, meditációi, az olvasóhoz és önmagához intézett kérdései, felszólításai általánosabb érvényű távlatokat is nyitnak az egyszeriségükbe, valószerűségükbe zárt helyzeteknek, jeleneteknek, így alakítva azokat a világismeret és létértés alkalmaivá.

Az élőbeszéd spontaneitását imitáló, a legegyszerűbb, közvetlen és áttetsző nyelvi kifejezésre törekvő elbeszélésmód strukturális összetettségét a kortárs kritikusok közül többen felismerték. Például Görömbei András: „Székely János alapvetően fontos élethelyzetek és magatartásmódok vizsgálatát eredeti módon végezte a létértelmezés eme különös laboratóriumában, a látvány és a példázat szintézisét teremtve meg néhány legjobb novellájában, az epikai ábrázolás funkcióját gondolattal társította. Így alkotott jellegzetesen intellektuális prózát és vallomást egyszerre.”

Székely János gondolkodását és művészi kifejezésmódját kezdettől, a versekben, drámákban, kisregényekben egyaránt meghatározza a jelenségek kétarcúsága, a létezés tükörjátéka, az ellentétes minőségek egymásba átcsapása. Gondoljunk csak a bűnös és az áldozat, az üldöző és az üldözött egymást feltételező, egyidejűleg, egymásban is felismerhető alakváltozataira az életműben. Mindennek képi, szerkezeti és nyelvi következményei oldják beszédmódjának egyébként asszertórikus, határozottan állító természetét. A novellákban például az egyértelműségeket nemcsak az egymást váltó helyzetek, fordulatok viszonylagosítják, hanem a folyamatosan reflektáló, saját állításait is megkérdőjelező narrátori jelenlét. Akár úgy is, hogy két, egymással ellentétes állítás kerül egymás mellé, amelyek termékeny módon elbizonytalanítják az értelmezést. A létparadoxonnak minősíthető jelenségegyüttes Székely János számára az ember világban elfoglalt helyét fejezi ki, s ezáltal mutatja meg létének természeti és társadalmi meghatározottságait.

Az életmű más darabjaiból is ismert, a szenvedélyes önvizsgálattal, önelemzéssel együtt járó bűntudat, bűnvallomás ~ novelláiban is meghatározó. A székelyi világkép és morálfilozófia szerint azonban a bűnös és az áldozat szerepe felcserélhető, ezt példázta már az 1972-es kisregényében Az árnyék, vagy a A nyugati hadtest több hősének, például Pálinkásnak vagy Cseke Mihálynak a sorsa is. Ezért társul a bűntudathoz hangsúlyozott azonosulás az áldozatokkal. A bűntudat az emberi alávetettség, kiszolgáltatottság, nyomorúság számtalan megnyilvánulása miatt alakul ki, miként az azonosulás is a megnyomorítottakkal, a szenvedőkkel, az örökös vesztesekkel: „mi égtünk; esendő, bűzlő, rothadó emberhús égett” (Füstök); „Akárkik voltak, végeredményben mi magunk voltunk” (A kutyás német).

A bűnös-áldozat létparadoxon az elbeszélő bűntudatteljes, személyes azonosulás-élménye révén válik az olvasó számára is átélhetővé. Az odaértett szerzővel való dialógus önmagához vezeti vissza az olvasót, s a borotvaélen táncoló kérdések ekként megkerülhetetlenek. Nemcsak a megjelenített dilemmák, de maguk a legsikerültebb novellák (Pálinkás; Az emberbarátok; A kutyás német; A kripli) is.

Irodalom

Elek Tibor, Székely János, Pozsony, 2001. Kalligram.

Görömbei András, Székely János: A nyugati hadtest, Alföld, 1981/3.