Székely János: A valódi világ

Székely János költői, próza- és drámaíró munkássága mellett figyelmet érdemel az esszéírói is. Az esszé az életmű szerves része, de a szépprózától elkülöníthető, önálló műfaja, miközben éppúgy – vagy talán még inkább, mint a szépirodalmi alkotás – az önvallomás és a világról történő gondolkodás eszköze. Az író világképét szépirodalmi művein kívül közvetlenebb formában, esszékben, feljegyzésekben, kritikákban is kinyilvánította (Egy rögeszme genezise, 1978; A mítosz értelme, 1985; A valódi világ, 1995). Esszéit imponáló tárgyismeret, alapos és széleskörű műveltségi háttér, fogalmi és nyelvi igényességre, pontosságra törekvés, egyidejű racionális-filozofikus és metaforikus-költői szemléletmód jellemzi. A valódi világ Székely János összefoglaló igényű főművének is tekinthető, mert benne a világ megértését, törvényei megragadását célul tűző első számú feladatának próbál eleget tenni, ahogy az előszóban írja: „Mert tanítani kívánok ezzel a könyvvel, kétségtelenül. Nem filozófiát akarok tanítani – ahhoz nem értek. Hanem a világot. Arra szeretném megtanítani olvasóimat, milyen a világ.”

A szerző szerint a gondolkodásunkban jelentkező világ nem a valódi, hanem annak csak egy emberi vonásokkal felruházott, illúziókkal teli, racionalizált gondolati modellje. Gondolkodásunk alapkategóriái, a nyelvben hagyományozott fogalomrendszerek antropomorfok; s ez az, ami megakadályozza bármely érvényes axiomatika, filozófia megalkotását a világról. Ennek ellenére az ő művéről azt olvashatjuk a kötet hátsó borítóján: „Egybefüggő filozófiai traktátus ez, melyben az ontológia, a metafizika, történelmi és társadalmi lét, erkölcs és esztétika legáltalánosabb kérdései mentén fogalmazza meg a Caligula és a Mórok szerzője ítéletét a világról, a valóságról és a létről”. Az életmű egyik legjobb ismerője, Szász László is lételméletként határozza meg a művet. A szerzői akaratot is figyelembe véve mégsem elsősorban filozófiai munkaként érdemes olvasni, hanem egy filozófiai észjárással megáldott, nagy filozófiai műveltséggel rendelkező író esszégyűjteményeként. A kötet ugyanis egymással hol lazán, hol szorosabban összefüggő, egymás gondolatait, tételeit gyakorta ismétlő, rövidebb-hosszabb, személyes hangvételű, helyenként vallomásszerű esszék sorozatából áll. Bennük a racionális okfejtés, érvelés elbeszélésekkel, személyes hivatkozásokkal, költői példákkal, a filozófiai kategóriák, fogalmak használata metaforikus, poétikus megfogalmazásokkal keveredik. Albert Gábor Bolyai János nyomán „üdvtannak” és a magyar irodalomban páratlan önértelmezésnek nevezi a művet.

Székely János arra keresi a választ, hogy milyen a világ, ha kivonjuk belőle az embert, sőt az életet. „Az bizony olyan világ, amelynek nincs semmi értelme, célja, nem halad, nem tart sehová, nem való benne semmire semmi, semminek sincs benne szerepe, feladata. [...] Összefoglalva: az élet előtti világban nincs funkcionalitás, nincs finalitás, ellenben szigorú, kötelező érvényű kauzalitás, legitás van.” S mindezt azért tartja rögzítendőnek, hogy érthetővé váljon az ember eredendő idegensége a világban. A világfolyamat ugyanis belső szükségszerűsége folytán az organikus lét áttételein keresztül létrehozta az embert, s vele a tudatot, de ez az öntudatlan világegésszel (aminek része) szemben ellentétes princípium. A szerző több esszéjében leírt metaforikus megfogalmazás szerint: „az ember a természet meghasonlása”. Tudatként idegen, de létként otthonos a világban, ebből a kettősségből fakad az emberi viselkedés, magatartás két alaptípusa: a cselekvő és a szemlélődő, az aktív és a kontemplatív. Székely olvasatában a mítoszok is arra tanítanak, hogy az ember eredendő bűne, meghasonlottságának oka a tudat. A tudat önmagára és világra reflektáló képességének következménye, hogy az embernek erkölcse van, s az a lény, amelynek erkölcse van, az már nem éli spontánul világát, az már meghasonlott lény. Az emberi meghasonlottság újabb forrásait jelentheti, hogy az ember eredendően társadalmi lény, miközben magányos öntudat. Az emberi társadalom pedig amellett, hogy organikus és funkcionális, egyúttal szelektív struktúra, amelyben kíméletlen dominanciaharc folyik. A társadalmi egyensúly autonóm egyedek versengéséből alakul ki. Ennek célja a természet parancsát követve a saját génállomány fennmaradásához minél kedvezőbb feltételek teremtése. A társadalmi dominanciaharc eredménye a társadalom hierarchikus szerkezete és a hatalom, amely a hierarchiában elfoglalt helyet fejezi ki. A társadalom működését tehát Székely egy alapvető természeti törvényre vezeti vissza. Ehhez társul az öröklést, a szövetkezést lehetővé tevő, ezáltal a dominanciaharcot erősítő emberi specifikum, a nyelvi kommunikáció. Épp ezért tartja Székely az emberi társadalom „megjavításának” (például az esélyegyenlőség kivívásának), a demokrácia megteremtésének minden kísérletét manipulatív ideológiának, utópiának.

Székely János világképében és életművében kiemelt hely illeti meg a „veszteseket”, a „vereséget”. Az egyik legismertebb, az egyéni, az általános emberi és a nemzeti sorsot összekapcsoló verskompozíciójának is A vesztesek a címe. A valódi világ Összefoglalásából tudhatjuk viszont csak meg, hogy a szerző szerint a szemlélődő, kontemplatív és egyáltalán minden erkölcsös ember jellegzetes léthelyzete a vereség, mert a gondolkodás számára a hatalom, a társadalmi egyenlőtlenség örökös probléma, és mert a társadalmi dominanciaküzdelemben a cselekvő ember, a tett embere (a dominanciaorientált ember) mérhetetlen fölényt élvez, miközben a gondolat embere törvényszerűen a hierarchia aljára szorul. Székely János szerint a társadalomban és az egész világban idegen tudatos ember számára csak a kultúra biztosíthat valamiféle otthont. Nyilvánvaló, hogy magát is az örökös vesztesek közé sorolta, és életműve a bizonyíték rá, hogy a vereség léthelyzetéből maga is az értékek birodalmában, a kultúrában, az irodalomban keresett kiutat.