súgó szűrés
keresés

Juhász Ferenc: A Pegazus istállói

Szerző
Juhász Ferenc
Kiadás éve
2012
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Kossuth Kiadó
Oldalszám
110
A szócikk szerzője
Jánosi Zoltán

A költő nyolcvanas éveiben írt versei elsősorban az öregedés folyamatát: annak biológiai, lélektani és filozófiai összetevőit állítják középpontba. Az egész könyv gondolatrendje, világképét és hangulatát a mulandóság egyre szorítóbb érzete határozza meg. A Fehér vasszék a kertben című nyitóvers kezdő mondata – „Én nem leszek most se más, / mint aki eddig voltam” – az idős ember szerepét is a világegyetemhez és a teljes földi történelemhez méri. A sorsélményeket és ezek elemzéseit gazdagon elbeszélő kötetben a múlt képei és az új történelmi tapasztalatok is az életmű korábbi évtizedeiben kialakított látomásos-szürreális poétika kereteibe ágyazódnak. A kozmikus-biológiai képláncolatok ugyanakkor összezsugorodnak. Az époszokba korábban gazdagon ömlő asszociatív metaforahullámok korlátozottabbak lesznek, áramlataik a közepes hosszúságú versekbe húzódnak vissza, s a művekben folyamatosan fénylenek fel a valóság realista mikroképei is.

A nyitóversnek a múltba és a tavaszba (mint a jövő jelképébe) egyszerre tekintő mozdulata határozottan jelöli ki a könyv idődimenzióit. A magát a mulandóságnak megadni nem akaró ember az „élet-vágyam még nincs kifosztva”; „ősz szívemben mindig tavasz, nem temető” tézisekből kiindulva teljes költészete tanulságaival feszül az időnek. Emberi minőségének a legkülönbözőbb emlékszakaszokból merített helyzeteit, kapcsolatait, az eltávozott barátokkal, rokonokkal, az országgal, kultúrával, valamint a kozmosszal, a természettel és az Istennel kialakított viszonyát is ebből a hátrálni nem akaró alapállásból és az átfogó számvetés igényével méri fel.

A versek állandó motívumai az emlékezésen át újra elért élményeket – és különösen az ezeken átsugárzó szeretetnek a csodáit – gazdagon felidéző sorsmozaik-darabok. Az öregkor testet-lelket roppantó erőinek támadásával szemben ezt a gazdag hátországot építi fel. A születése pillanatától (Szivárványt szülő csikóhal-kristálykastély) a jelenéig ívelő kronológiai híd számos állomásáról visszatekintve a szülővidék és az egykori otthon kapja a legnagyobb figyelmet. A szociografikus színezetű, fényképszerű emlékdarabok, a filmrészletekre emlékeztető folyamatrajzok Biáról, a család és a faluban élő svábság életéről a legkülönbözőbb témájú költeményekben nyilvánulnak meg. A költő anyja, apja, a gyermekkori szegénység, a paraszti-iparos környezet, a munka, a játék, majd a költővé válás szándékának első jelei s további sorsa is gazdagon fogalmazódik meg (Gyermekkor; Ifjúság; MunkaSzegénység). Szüleinek arcképe és eltávozásuk fájdalma katartikusan emelkedik a múltidézés centrumába (Halott anyám: siratófalamHalál melletti élet; A gyermekkor gyászkertje; Öröm). A Lepkék. Pillangók. Szitakötők. Emberiség. című vers egyszerre mutatja föl az anya alakját az állandó küzdelmektől terhelt sorsban, és emeli mitikus erejűvé. A műben a kisfiú, majd a kamasz testi-lelki vágyait, az őt körbefogó természeti környezetet is eleven frissességgel festi le. Az emlékfolyam itt is a teljes emberi történelem alapkérdéseivel szembesül. Az időbe veszett és onnan kiemelt kisvilág nemcsak a gyermekkor feltámasztása, hanem a gyermekszem által látott életnek a számvetés erejű újradimenzionálása is.

A kötet legnagyobb kísértését, az emlékek mögött állandóan ott álló misztériumot: a nemlétet több mű is közvetlenül szólaltatja meg (Sóhaj, elalvás előttA viasz-mosolyú múltidőHalál melletti élet; A gyermekkor gyászkertje; Öröm). A Fekete sivatag egy vak asszonyra emlékezve szembesül a „Világasszony Vak Éjem” elmúlás-képzetével. A múlás és a sötétség fenyegetésével telített versek egy része az eltávozottak emlékét felidéző, a múlt értékeit a hiányuk ridegségével szembesítő búcsúztató (A szűz TiszaHalottak. Halál. Hantai Simon. FalakHalott anyám: siratófalam). Az Istenhez szólás a halálra néző versek mélyülésével erősödik fel (Az engem néző Isten). Az emlékezés motívumai a konkrét térben a – Párizstól, Stockholmon át Athénig, New York-ig és tovább – bejárt glóbusz életteli pillanatait mozgósítják, ám e színes emléksor is gyakran megjeleníti a halál képeit. (Utak. Világok)

A kötetcímet adó A Pegazus istállói (avagy Óda a szemetesekhez) hosszúversben a biai otthon köréből növekszik az egykori istállókat kitisztítók –, majd áttételesen a költészet, a Pegazus istállójában rekedt romokat, aztán e földről magát az embert is eltakarítók – a világot megtisztítók panegyrikoszává. A bűnöktől szennyezett, a kívül és belül is bomló, múlékony, összeomló emberiség képét felmutató költemény a lét átmenetiségének és a mindig új kezdetekre nyíló megtisztulásának egyidejű látomása.

A feleség alakja a kötet minden pontján az életakarat és a megtartó szeretet vonásaival tűnik fel. A csillagcsönd virágzó bokraA viasz-mosolyú múltidőA hajnalcsönd bíbora a költőt a léthez kapcsoló legnagyobb erőként mutatják. A Forró vérrel telt csipkeserleg, avagy új Énekek éneke a XXI. századból csaknem eposzivá növő hosszúvers-vallomása – Babits Ősz és tavasz között című művét felidézően – ad számot a mulandóság fölé magasodó szerelemről. Az Áldás az ittmaradóknak – szellemi hagyatkozásnak induló – kötetzáró verse fokozatosan válik az emberiség által tönkretett, a természeti katasztrófáktól gyötört föld látványának leírásává. Ennek roncsokkal teli centrumából a létezésre tekintő költő a katasztrófa elháríthatatlan közeledésének tudatában nézi a jövőt.

E kötetet már csak A végtelen tükre című, versprózákat tartalmazó könyv követte 2015-ben, a költő halála évében.

Irodalom

Báthori Csaba, Nem fél, ragyog. Juhász Ferenc: A Pegazus istállói, Népszabadság, 2012. okt. 6.

Kabdebó Lóránt, Teremtés-szerelem. Juhász Ferenc: A Pegazus istállói, Heti Válasz, 2012. június 4.

Kelemen Lajos, Juhász Ferenc: A Pegazus istállói, Kortárs, 2013/ 10., 97-99.Tamási Orosz János, A kiáradó szó gyötrelmes boldogsága. Juhász Ferenc: A Pegazus istállói, Irodalmi Szemle, 2013/2.

Vasy Géza, Életrajz és költészet. Juhász Ferenc legújabb verseskönyve, Tekintet, 2012/5.