Füst Milán: A sanda bohóc, Goldnágel Efráim csodálatos kalandjai

A sanda bohóc Füst Milán egyik legkülönösebb műve. A szerző legjelentősebb prózai alkotásának, A feleségem történetének harmadik kiadásával, az Ez mind én voltam egykor első részével, illetve az Emlékezések és tanulmányok című esszékötetével egy időben jelent meg, majd egy évvel később helyet kapott a reprezentatív életműsorozat Kis regények című kétkötetes kiadásában is, ahol már Füst sajátos helyesírásában volt olvasható a szöveg. Második önálló kiadása, gondozott, helyreállított szöveggel 2004 óta olvasható. A Füst-recepció ugyanakkor szinte egyáltalán nem foglalkozott vele: a szerzőről írott két monográfia (Somlyó György, Schein Gábor) egyike sem szól róla még az említés szintjén sem. Megjelenésekor is kevés kritika született róla, azok pedig – a politikai helyzet és Füst Milán legalábbis felemás hivatalos kultúrpolitikai megítélése miatt – az idős mesternek kijáró jóságos és megengedő tisztelet hangján szóltak. A sanda bohócról Somlyó egy, monográfiájánál évtizedekkel későbbi (1990) személyes hangvételű írása és Bori Imre rövidke elemzése (1969) óta a mai napig nem született valódi értelmező szöveg. Ez részben magyarázható azzal, hogy a kiadás körülményei és paratextusai (illusztrációk, a könyv formátuma, előszó stb.) okán meseként vagy ifjúsági (kis)regényként kezelték, és bár a primer szöveg valóban szolgáltat erre alapot, a Füst műveire nagyon is jellemző többértelműség és az interpretációk széles skálája egészen más olvasatokat is lehetővé tenne. Maga Füst Milán sem nyilatkozott gyakran A sanda bohócról, annak ellenére, hogy éppen a megjelenés idejében (1957–58), hetvenedik születésnapja kapcsán rendkívül sok interjút adott, amelyekben számos művéről és azok keletkezéséről is szívesen beszélt. A sanda bohóc alapján 1981-ben Valló Péter rendező és Presser Gábor zeneszerző „marionettmusicalt” írt, amelyet a Vígszínház mutatott be.

A sanda bohóc cselekménye a szerelme, Aglája kisasszony által a cirkuszból elüldözött címszereplő bohóc kalandjai körül forog: a folyton tótágast álló Goldnágel – aki feltehetően egy báb – menekülni kényszerül, hogy vad oroszlánnal, habókos angyalkutató teológussal, természeti törzzsel, rendőrökkel, katonákkal, bürokratákkal és régi, cirkuszbeli ismerőseivel sodorja össze a sors. A cselekmény végén minden jóra fordul, és néhány meglepő megoldással ugyan, de minden szereplő elnyeri jutalmát vagy büntetését.

Tájékoztató című előszavát Füst a következő mondattal kezdi: „Ezek marionettek.” Később pedig ezt olvashatjuk: „E kis könyvecskében fejetetején áll a világ, s aki kedvét akarja lelni benne, annak is a fejetetejére kell állnia. S az író feladata, hogy az olvasónak kedve legyen ehhez.” Nem véletlen, ha a megfogalmazás és a fejjel lefelé nézés motívuma felidézi Örkény Arról, hogy mi a groteszk című írását, noha annál tíz évvel korábban jelent meg. A tótágas, vagyis a világ „fordítva” szemlélése A sanda bohóc legalapvetőbb motívuma. Ahogy Somlyó György már idézett cikkében fogalmaz, „A sanda bohóc a magyar irodalomban az abszurd groteszk első jelentős megjelenése”. Örkénnyel ellentétben azonban Füstnél a komikum soha nem képes feloldani az abszurd helyzetek tragikumát; a komikum és a tragikum minőségei egymást örökké váltogatva jelennek meg. Goldnágel Efráim figurája a szomorú bohócok és a commedia dell’arte Pierrot-jának kései utóda, aki egyszerre képes önmaga iránt szánalmat, együttérzést kelteni és cseleivel kivágni magát minden szorult helyzetből. Nem véletlen, hogy a korabeli kritika a csetlő-botló chaplini figurákkal érezte rokonnak Goldnágelt.

A sanda bohóc több műfajt ötvöz: mesei, varázsmesei jegyei mellett a kalandregényből, a politikai szatírából és a swifti utópisztikus útleírásokból is merít, miközben ezek egyikének komolyan vehetőségét sem tartja fenn, mert a narrátor közbeszólásaival, kitérőivel, nyelvi megoldásaival mindeme műfajok keserű paródiáját is nyújtja. Noha a füsti Tájékoztató finoman utal a kisregény allegorikus értelmezhetőségére („A bohócnak az a képessége, hogy figyelni tudja és görbe tükrében fel is tudja mutatni az emberi élet képtelenségeit.”), és értelmezői (Somlyó György, Bori Imre) is elsősorban egzisztencialista parabolaként olvasták, ma már inkább úgy látszik, maga a szöveg erősen ellenáll az ilyen könnyű allegorézisnek, ugyanis nem engedi meg az egyes cselekményelemek, szereplők és motívumok referencializálását, sőt, épp az látszik A sanda bohóc tétjének, hogy minden referencialitást feloldjon az abszurd-mesei világban. Így keveredhetnek például budapesti utcanevek kitalált, utópisztikus és más fiktív helyszínekkel. Az ember–báb vagy báb–ember ellentétpárok parabolisztikussága is megkérdőjeleződik, hiszen nem világos, a kisregény szereplői közül ki marionettbábu és ki hús-vér ember. A sanda bohóc az allegória hatókörén kívül, az abszurd közegébe utalja motívumait és karaktereit (a narráció nyelvén és a szereplők nevein kívül például a gyermekmeséktől hagyományosan igen távol álló tárgyakkal, mint hajsütővas, aszpirin vagy az angyalok hajviseletéről szóló üres teológiai szofizmus). A különböző csoportok (cirkusz, város, természeti törzs) politikai berendezkedései pedig mind arról árulkodnak, hogy a közélet elkerülhetetlenül – és talán megváltoztathatatlanul – korrupt és romlott, függetlenül attól, hogy milyen elvek szerint szerveződik a közösség; emiatt a mű politikai síkja sem az allegória, hanem az abszurd eszközeivel él. Ennélfogva a mű – a már említett Örkény mellett – leginkább a közép-kelet-európai abszurd irodalom kiemelkedő alkotásaival, például Mészöly Miklós egyes írásaival vagy Witold Gombrowicz szatirikus groteszkjével rokonítható.