súgó szűrés
keresés

Kenéz Ferenc: A sóvárgás birodalma

Szerző
Kenéz Ferenc
Kiadás éve
2015
Műfaj
memoár
Kiadás helye
Csíkszereda
Kiadó
Pallas-Akadémia Könyvkiadó
Oldalszám
336
A szócikk szerzője
Márkus Béla

Ahogy a borítólapon szerepel, valóban „kevert műfajú” kötet. A pálya elejétől a szerző „szavakba öntött életét” tárják fel az erősen megrostált versek, a hozzájuk fűzött megjegyzésekkel, magyarázatokkal. Az ugyancsak szigorúan válogatott interjúrészletek és a naplók a költői és az emberi sors alakulását rögzítik. Újabb irodalmunkban hasonló önértelmező számvetésre akadnak példák: Sarusi Mihálytól a Szökőélet: egy szegény-legény vallomása (1997), illetve Tóth László trilógiája (Átváltozás avagy az „itt” és az „ott”, 2003; Egy öngyűjtő feljegyzései, avagy Eszmék, rögeszmék, toposzok, 2009; A szövegember. Az elmúlt idő nyomában, 2014). Ezektől eltérően Kenéz a fogadtatástörténet adatolása helyett életművének jellegzetességeire összpontosít. Emlékkönyv – szerepel az alcímben a visszatekintés távlatának „kesernyés jó kedélyűségével”. Mintha búcsúzna, ezért zárhatja a kötetet a szellemesen tétova önkicsinyítő vers, az Utókorom, és előtte ezért veheti sorra, miként alakult irodalomszemlélete, mennyire változtak költői magatartásformái. A kiindulópont az 1967-es Vitorla-ének, a második Forrás-nemzedék nagy visszhangot keltett bemutatkozó antológiája, valamint a társaitól eltérő tartalmi s formai jegyek számbavétele.

Noha ott született a költő, ahol Arany János és Sinka István, Nagyszalontán, azzal, amit a város az irodalomban jelent, csak a költői eszményei kialakulását követően szembesült. Nemzedéktársai szülőföldimádata pedig „mindig misztikus volt” neki, mert számára a szülőföld nem azokat a „dolgokat” jelentette, amelyekből erőt lehet meríteni, hanem amelyekkel „szembe kell nézni”. A szembenézés költeménye A szülőföld átrendezése, amelynek tárgyias szemléletét és pátosztalan hangnemét Cs. Gyímesi Éva teljesen újnak és merésznek tartotta. Ugyanezt a költeményt maga a szerző a Szabó Lőrinc vállalkozására, a Vers és valóságra emlékeztető Vers és környékében „ellen-szülőföld-versnek” nevezi. Ennek nyomán „ellen-haza-vallomásai, -glosszái” is születtek, főleg A nagy E betű című, az 1987 októberétől 1989 márciusáig vezetett áttelepedési naplóban. Súlyos töprengéseinek summája: „nincs kiépülve bennünk a haza fogalma”, ezért Pestre tartva „nem azt érezzük, hogy hazamegyünk, hanem azt: Magyarországra”. Kányádi ítélete – „Aki elmegy, az nem is tartozott soha közénk!” – ellen védekezve jelenti ki: „Nem cövekeltem ki soha senkinek a maradás koordinátáit”. Felfogása összeegyeztethetetlen a (korabeli) kisebbségideológiával, mert Borcsa János szerint „alternatívák hiányában illúzió a választás szabadságáról, sőt magáról a választásról, nemkülönben ama régióhoz való hűségről mint választásunk tárgyáról beszélni”.

A hűség eszméjével és eszményével olyannyira nem szűnik meg viaskodni Kenéz, hogy az utóbbi harminc év alkotásainak szellemi izgalma döntően ebből a feszültségből fakad. Cseke Gábor meglátása: „költői munkássága legjavának hitelét teszi mérlegre a szülőhelyét elhagyó ember nem múló önvádjával”. Az önvádnak vannak kilengései, hullámai. Akkor is, amikor két évtizedes romániai munkálkodását veszi számba, s amikor az utóbbi három évtizedét. Ahol tizenöt évig, 1968 és 1983 között dolgozott, a magyar szakszervezeti hetilap, a Munkásélet szerkesztőségében, a szövegek kihúzása, átíratása – vagy, ahogy ő nevezi, „roncsolása” – „ipari méretekben és természetesen a megszólalás műfajától függetlenül” történt. De nem kímélték az „irodalompolitika felügyelői” a verseket sem – mondja itt a költő; másutt ezt állítja: „amit meg akartam írni, megírtam”. Úgy látja, a nyolcvanas évek lírai darabjaiból – köztük az ő XYZ (1981) című kötetéből, de még inkább ide vehetőek az Egyszercsak (1986)„beélesített” versei (Latin-Amerikában is élnek latin-amerikaiköltők; Valamilyen földrészek; Ki van ott?; Ott mintha) – össze lehetne állítani „egy teljes szembefordulás-antológiát”, még ha ódzkodtak is attól, hogy „nyílt tereken” foglaljanak állást. A mai ifjú nemzedék, írja, ártatlan elszenvedője volt a diktatúrának, de ők, a hatvanasok „igen, ártó alakítói is”. Kenéz sokszor hivatkozott költeménye, A szégyenvers ezt gyónja meg: „és teltek így évek, korszakok, / kőkorszakok, jégkorszakok […] elfordultunk, hogy látva lássunk / valami mást, mint amit látunk, / elfordultunk, hogy meg ne értsük, / elfordultunk, hogy meg ne éljük”. A verset értelmezve mondja: „Tényszerűen semmi köze nincs az áttelepültséghez, hiszen az »elfordulásunkkal« okoztuk a nagyobb bajt, azzal voltunk »közreműködők«, nem az eljövetelünkkel”.

Ugyanilyen szikár tárgyilagossággal és megnyerő őszinteséggel beszél az utóbbi időkről; a „lélek sajgását” gyakran képekbe, allegóriákba rejtve, és csak nagyritkán „nekividámodott dühvel” fejezve ki. Az Első budapesti vers jegyzetében döbbent tapasztalatát ecseteli, s ezt nagyítja fel Cseke Gáborral beszélgetve: „Áttelepedésem egy költői világégés volt, mert az, ami saját értékemnek számított, itt konvertálódott, s ugyanolyan értékjegynek látszott, mint amilyet az ügyes hamisítók is csinálnak”. Öniróniája így vitte színre a helyzetét (Összenéznek s visszakérnek): „Mivé akartam, azzá lettem. / Zeng-zúg az x, y, z felettem”. A Hol van az író hazája? az ismétlés retorikai fogásával élve kesergés nélkül állítja: „Én nem másik hazát akartam, hanem másik életet. Kétségkívül ott volt, ott volt egy haza körülöttem. A magyarok hazája ott volt, kétségkívül, csak az én személyes hazám maradt odahaza”. Majd magyarázatként hozzáteszi, hogy az erdélyi lélek és élet építkezéséhez volt köze, de a magyarországi nélküle jött létre. Ferenczes István felvetésére, miszerint szinte eltűnt az irodalmi életből, így válaszol: az erdélyi irodalmon belül nem kell keresnie a helyét, egéybként „munkássága ott van az egységes magyar irodalom vállán, könyökén, vagy éppen feneke táján” – ahogy maga fogalmaz –, erdélyi kiadóknál jelenteti meg a könyveit, és csak ottani lapoknak küld kéziratot. Miközben látja, érzékeli (Szabadnak lenni mit jelent?), hogy „a szép város Kolozsváron miként szivárog át a piros-fehér-zöld piros-sárga-kékbe”.

Irodalom

Cs. Gyímesi Éva, Találkozás az egyszerivel, Bukarest, 1978, Kriterion.

Kedves Csaba, Egy szabadulóművész önvizsgálata, Hitel, 1996/9.

Cseke Gábor, Jelentések magamról, Kolozsvár, 2009, Polis.

Mikó Imola, Kenéz Ferenc: XYZ, = Újraolvasott Pezsgő-díjasok, szerk. Balázs Imre József, Kolozsvár, 2012, Komp-Press.

Borcsa János, Kenéz Ferenc „szégyenversei”, = Uő., Poémák a kisebbségi s emberi létről, Magyar Napló, 2015/11.