súgó szűrés
keresés

Kemsei István: A szederinda szeme

alcím
Dunakönyv
Szerző
Kemsei István
Kiadás éve
2016
Műfaj
esszé
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Orpheusz Kiadó
Oldalszám
195
A szócikk szerzője
Sturm László

Kemsei István nyarai nagy részét évtizedekig a Dunán evezve, a Duna mellett táborozva töltötte. Írt erről korábban is néhány versében és A szederinda szeme kötetbe is beépített Róka a fűzfán című esszéjében. Miután életkora miatt az evezésről le kellett mondania, megírta a tapasztalatait, tudását összegző könyvet, alcíme szerint a „Duna-könyv”-et. A szederinda szemében bemutatja a Dunát Budapestről a Szentendrei-szigetig fölfelé evezve, „a szemrevételezés sebességével”. Fejezetet szentel az egykori csónakházaknak, a táborozás fortélyainak, a faluba járás során kiismert szigeti falvaknak, a természet jelenségeinek.

A kiemelt egyedi élmények szimbolikus erővel magukba sűrítik a jellemző élethelyzeteket. Jelzésszerű, hogy a könyvet a folyók mitológiájával kezdi. Számos tárgyilagos megjegyzése szintén szimbolikus többletet kap. Például: „A folyón lefelé evezgetni kényelmesebb, és felületesebb élménnyel szolgáló, fölfelé nehezebb ugyan, de élvezetesebb, tapasztalataival mélyenszántóbb.” A költői képzettársításokról sem mond le: „Magyarország folyói közül például a Duna társalgó férfibarát, a Tisza szerelmesen ölelő kedves, a Rába, a Hernád kiszámíthatatlan szeszélyű kamasz, a Körös esténként kocsmába ballagó öregember”.

Mégsem az elvonatkoztatás, a mitologizálás határozza meg elsősorban a szemléletét, hanem a szakszerű alaposság. A természetben éppúgy kiismeri magát, mint a falu és a Római-part szokásrendszerében vagy a táj földrajzában, történelmében. Emellett kirajzolódik egy régebbi, a hetvenes években bomlásnak indult életforma is. A könyv ennek az életformának, a vadevezésnek és táborozásnak állít emléket: „a vízi táborozás hőskorának – amiről már tudjuk, hogy rövid ideig, talán negyven-ötven évig tartott, kettészakítva egy nagy háborúval”. Visszatérő szólama a könyvnek a „hová tűnt” – például Villontól ismerős – sóhaja: „Hová tűnt a »kilbótok« népe? […] Hová tűnt rengeteg hajó”. A szerző egyszerre búcsúztatja élete egy részét és egy életformát. Így a tárgyiasan előadott tudás is érzelmi erőtérbe kerül.

Úgy látja, a hetvenes években elfogyott, elfáradt, elkényelmesedett a régi nemzedék. A hatalom is észbe kap, igyekszik a szabadságot vidáman élvező társaságokba beépíteni a maga ügynökeit. Az új nemzedékek képviselői pedig többnyire felületesek, kapkodók. Nem tudnak szabadulni „neurotikus cselekvéskényszerüktől”, nem veszik észre, hogy evezéskor, táborozáskor „más az idő természete”. Nem javított a helyzeten a „rendszerváltoztatás nevű összezavarodottság” sem, sőt inkább növelte az új táborokat és járműveket kísérő szemétkupacokat, zajt, önmutogató-önigazoló luxust. A tüneteket sokoldalúan veszi számba a szerző, az igazi okok kikövetkeztetését többnyire az olvasóra hagyja.

Kemsei nem csak pontos tünetleírást ad, hanem felmutatja az épséget is: „a hőskorban a táborozás egész embert kívánt”. Aki megdolgozott önmaga egész emberségéért, annak van mit szembeállítani a szép idők múlásával és a modern idők zavarodottságával. Az alapos munka, szakértelem és figyelem visszavezet a valósághoz. Például a – gyógyító – alapelemekhez: „Az anyaföldnek gyógyító ereje van.”; „A Táborozó táborának középpontjában tehát szükség szerint a TŰZTÉR áll.”

A természetközeli életmód rávezet a titokban való otthonosságra: „A titkot úgy szokja meg az ember, hogy mindig tudja, nem járhat a végére. De fölösleges is lenne. A folytonosan maceráló, elmélkedésből kizökkentő újdonság viszont megszokhatatlan, mert nincs benne semmi otthonos”. A titokkal szemben az alázat, a tapintat a megfelelő magatartás. Tapintat a másik emberrel, a másik élőlénnyel, de még a tárgyakkal szemben is. Ahogy a csónakok tavaszi felújításáról írja: „Ha készen volt, száraz ronggyal eltávolította a keletkezett pormennyiséget, s csak azután következhetett a lakkozás, vékonyan, tapintatosan, hogy mutatósan csillogó is legyen, nem csupán a rendeltetésének megfelelő.” Kemseinél a tárgyaknak is van egyediségük, gyakran nevük: a puszta hasznosságukon túlmutató titkuk, lényegük, szépségük. Akárcsak az évszakoknak („Sosem volt két egyforma nyár”), a településeknek is. Igaz, szerinte épp ez van eltűnőben, a jellegtelenség kezd eluralkodni szárazon és vízen. A falubeli hentes már nem a saját áruját árulja, Szentendre, Budapesttel egybeépülve elvesztette kisvárosi báját. Szükségszerűen követi mindezt a nyelv szegényedése: „A »mart« szó jószerivel kiveszett korcsosodó, lényeglátó metaforikusságát pongyolaságában elhullató nyelvünkből”; „csak az öregek és velük az ízes beszélgetés távozik ki évről évre lassú rendszerességgel a temetőbe”. A könyv utolsó mondata kérdő mondat: „Ebből a zavarodottságból hogyan támad itt újra világ?”

Irodalom

Sturm László, Kemsei István: A szederinda szeme. Dunakönyv, Kortárs, 2016/10.

Suhai Pál, Az író szeme, Pannon Tükör, 2016/2.