súgó szűrés
keresés

Vörös István: A szelídekre várva

Szerző
Vörös István
Kiadás éve
1998
Műfaj
vers
Kiadás helye
Békéscsaba
Kiadó
Tevan Kiadó
Oldalszám
289
A szócikk szerzője
Nagy Gábor

Vörös István gyűjteményes kötete négy korábbi verseskötet anyagából szerveződik úgy, hogy a szerző felhagy a linearitás és a korábbi ciklusrendeket követő szerkesztés elvével, ráadásul több verset újraírt. Az így létrejövő Mozaik tér – ez a kötet alcíme – hangsúlyosan tagadja a fejlődéselvet, s a jelképes (játékosan összecserélhető) dátumok – 1979–1997 – időrendjét összekuszálva új, mozaikos, tehát itt-ott hiányos teret hoz létre, az olvasói képzeletre bízva a hiányok kitöltését. Az 1964-ben született költő az 1979-es dátummal is játszik: legkorábbi verse 1983-ból való, s mint Bodor Béla rámutat, feltehetőleg „azt szeretné jelezni ezzel az eljárással, hogy a verseknek van egyfajta spirituális tartamidejük”. A mozaikos tér így egyfajta perlekedés a (telő, múló) idővel, amely változatos formákban válik a kötet egyik fő motívumává.

Vörös versvilága szikár, gondolati természetű, lételméleti kérdéseket jár körül. Tárgyiassága okán több kritikusa az Újhold költőihez kapcsolja, de fölmerült a kései Weöres Sándorral való rokonsága is. Nyilvánvaló az is, hogy költői látásmódját széles világirodalmi tájékozottsága is befolyásolja, kiemelten a kortárs cseh költészet, amelynek avatott tudósa és fordítója. Fontos ugyanakkor Halmai Tamás észrevétele, miszerint Vörös a későmodernség felől, „a relativizált értéktartományok, az identitásrögzítetlen megszólalásmódok irányában” igyekszik meghaladni az újholdas hagyományt.

Verseiben a lírai én inkább grammatikai egyes szám első személy csupán, biografikus vonatkozásai alig vannak; ha vannak, akkor is másodlagosak. Alföldy Jenő „a világállapot katasztrófajelenségeit higgadtan tudomásul vevő és regisztráló embert” látja a költői személyiségben. A versek lírai alanya a szemlélődő, kérdező pozíciójába helyezkedik, fő attitűdje a rákérdezés mellett nem a rácsodálkozás, hanem a megnevezés, leltározás, tudomásulvétel. A világhoz való viszonya elsősorban fogalmi, grammatikai, szenvedélytől mentes: mindent rögzíteni igyekszik, de nem elégszik meg a puszta megfigyelés eredményével, a valóságot minduntalan megkérdőjelezi, kibillenti, feje tetejére állítja. Így jut olyan szokatlan rálátáshoz, amely többnyire csak ígéri a belátás esélyét – azt többnyire az olvasóra bízza.

A szelídekre várva verseiben, mint Csuhai István rámutatott, „a tárgyak jóformán elkülönített grammatikai entitások. […] A versek retorikai szerkezetében valamely kitüntetett tárgy viseli a súlyt.” E vers- és világszemlélet radikalitását mutatja, hogy az emberi viszonylatok, érzelmek is tárgyakhoz kötődően fejeződnek ki: „A szoba téged tart tüdejében” (Híd a vízjel fölött), „a víz nem figyel, / nem mosdat meg” (Az alkalom alkalmatlansága).

A kötet többnyire a szabadvers félhosszú vagy ciklusokba rendezett változatait alkalmazza, néhány kivételtől eltekintve a szonett formájú versek is szabad ütemezésűek, rímtelenek (a József Attila Születésnapomra című versét átíró Pasziánsz is szándékosan rontott formában idézi az eredetit). Gondolatmenetét a mondatritmus változatossága formálja: az anaforikus, felsoroló elemek indázása, a kérdő mondatok halmozása vagy a rövidebb, kopogós mondatok sorjázása és ezek variációi szervezik a versszöveget. Miközben a kérdő modalitás az egész kötet egyik legmeghatározóbb jegye, szembetűnő, hány vers végződik szentenciaszerű kijelentéssel: „nincs kivétel a kivétel alól” (A kivétel szonettje), „A történet / vége mindig ugyanaz, / és mindig más (A Dél Keresztje), „a túlvilágra tilos nyakkendő nélkül belépni” (A kis kőtábla), „Ne félj / a testedben bujkáló kalandoktól. / A halál is egy ezek közül” (Egér, kutya, csirke). Egyik fő szövegszervező eszköze a kollázs. Gyakran össze nem illő valóságdarabokat „ragaszt” egybe, ezek széttartó erejében, a nonszensz humoros vagy ijesztő hatásában találva meg a lírai feszültséget: „[…] a pap a nyitott bőrönd / előtt. Kezében zokni. Az // ablakon valaki bedobott / egy kénrudat. Tavaly nyáron / befőzéskor megrepedt egy / üveg, a friss savanyú / uborkák mintha emberi életre születtek volna.” (A színek vetélkedése) Ez utóbbi, illetve a kötetben számtalan verscím – Hajtóvadászat az időre; Az okok szétszóródása; A történelem újraindítása; A fénytan eltűnt fejezete; A déli harangszó megfékezése; A szótárlakó feljegyzései – az olvasói figyelem felkeltését szolgálja szokatlan, abszurd vagy humoros szókapcsolatával.

Már a nyitó vers – Augusztusi elégia – első sora a kötet alaphangját üti meg: „Hol kezdődik a lét?” A spiritualitás itt is, mint Vörösnél általában, a valóság groteszk, abszurd, olykor nonszensz tartalmainak feltárásában nyilvánul meg, szereti a dolgokat visszájáról, szétbontva vagy ellentétes tartalmait kibontva vizsgálni: „Csak ami a világ / nyelvében kimondatlanul maradt, abban / Isten az Isten. Csak ami a dolgok / közül teremtetlenül maradt, abban / ember az ember.” Innen nézve a kötetet záró Névelvételi szertartás afféle „visszateremtődés”, a dolgok azzá válása, amik: megnevezetlenül, abszurd átalakulásokban: „Itt nem volt itt, / ott nem volt ott, a helyet kiszívta / egy nyest, mint a tojást, a nap / fölkelt nyugaton”.

A kötet címadó darabja Konsztantinosz Kavafisz A barbárokra várva című versének átírása. A barbárokra való önfeladó-megadó és hiábavaló várakozás itt kétszeresen ki van fordítva: szelídekre vár a meg nem nevezett nép, hasonló zavarodott izgatottsággal (amit csak kiemel a lakonikus mondatok sorjázása), ám a szelídek el is jönnek. A vers mitopoétikai összetettsége csak fokozódik a lezáratlanságot, eldöntetlenséget sugalló, a várakozók szakrális gesztusaival ellenszegülő befejezésben: „Nem féltek / járványtól, kutya nagyságú / poloskától. Nem hoztak élelmet. / Nem ismerik a bort.” Ez a jelentéstani nyitottság, eldöntetlenség A szelídekre várva poétikájának egyik védjegye. A grammatikaivá csupaszított lírai alany, a tárgyak groteszk vagy abszurd metamorfózisa azt eredményezi, hogy a befogadó „más világrendben ébred: a beavatottak, a túlélők között” (Lackfi János).

Irodalom

Alföldy Jenő, Visszatörténések, Új Forrás 2000/4.

Bodor Béla, Vörös István: A szelídekre várva – A fatelepítőknél, Kritika, 2000/1.

Csuhai István, Lírai tárgykultúra, ÉS, 1999/33.

Halmai Tamás, Angyaltoll, Alföld, 2000/5.

Lackfi János: A túlélők világa. Vörös István verseiről = Uő.,Fájdalmas matematika, Budapest, 2004, TippCult.