súgó szűrés
keresés

Szilágyi Ákos: A szépfejedelem

Szerző
Szilágyi Ákos
Kiadás éve
2001
Műfaj
esszé
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Palatinus
Oldalszám
284
A szócikk szerzője
Bedecs László

A publicisztika jellemzően a jelennek szóló, aktuáis közéleti eseményekre reagáló rövid napi vagy hetilapokban megjelenő szöveg, mely épp ezért gyorsan avulónak számít, megőrzésre, újrakiadásra csak a legritkább esetben érdemes. Szilágyi Ákosnak az ezredfordulón írt publicisztikái azonban nem csak az összegyűjtésre és a könyvalakú kiadásra bizonyultak érdemesnek, hanem az újraolvasásra is.

Ezekben az irodalmi igénnyel, sőt néhol költői eszközökkel megírt szövegekben a szerző a politikáról, a politikusokról és a hatalom gyakorlásának mai kihívásairól gondolkodik, némileg Machiavelli Fejedelem című klasszikusát mintául véve. Azaz formailag tanácsokat ad – nem egyszer levélformában- a demokratikusan megszerzett főhatalom mindenkori birtokosának. Tanácsokat arról, hogyan őrizheti meg a hatalmát, hogyan kontrollálhatja, működtetheti és manipulálhatja a társadalmat, hogyan kell bánnia a médiával, az őt fékezni, egyensúlyozni vagy csupán ellenőrizni próbáló intézményekkel és persze a politikai ellenfelekkel, az ellenzékkel. A korábban publicisztikaként megjelent szövegeket a szerző nagyrészt átdolgozta, újraírta, néhol jelentősen kibővítette, hogy a fő tételeket még erősebben tárja elénk: a politika a posztmodern korban a szórakoztatás része, a politika színház vagy még inkább szappanopera, a politikus pedig színész – sikerének titka épp ezért elsősorban esztétikai kérdés. Ha érdekes, változatos, izgalmas és persze szép tud lenni és maradni, akkor megszerezheti és megőrizheti a hatalmat, ha azonban unalmassá, kiszámíthatóvá válik, esélye sincs erre, bármit is gondoljon az országról, a közjóról vagy a gazdaságról. Ezért használja Szilágyi már a címben is a fejedelem helyett a „szépfejedelem” kifejezést, sőt a „széppolitika” megnevezést is, a könyvben pedig az irónia, a cinizmus és szatíra nála igazán kreatívvá váló eszközeit. Mint Machiavellinél, nála is csak a cél számít, az pedig a hatalom megszerzése és megtartása. Az eszközök között nem érdemes válogatni, a sikernek pedig épp „a jellem-nélküliség, az erkölcsi érzéketlenség, az érzelmi felszínesség és a kifinomulatlanság a feltétele”, és „csak akadály lenne mindenféle személyes érzékenység, nagy jellem, szilárd belső mag”.

A politika és a hatalomgyakorlás ma már egy szakma, mely előbb megszabadult a szakrális és erkölcsi kötelmektől, majd a modern logika és racionalitás ideologikus világából. Vagyis a „Mit szabad a fejedelemnek és mit nem?” kérdés ma már nem érvényes, hiszen semmiféle belső morális akadály nem létezik számára. Szilágyi az orosz kultúra és történelem kutatójaként is jól ismert, ezért erre vonatkozó példája különösen elgondolkoztató: „Sztálin helyesen ismerte fel: Rettegett Iván birodalmának azért kellett összeomlania, mert az uralkodó morális nyavalygásai, lelkiismeret-furdalásai, vezeklési rohamai megakadályozták őt az összes bojárcsalád kiirtásában.”

Persze ma már, mondja Szilágyi, nem az erőszak és a megfélemlítés a hatalom birtokosának a legfőbb eszköze, hanem a tömegek megbabonázása hamis ígéretekkel, porhintéssel, vízprédikálással, hatásvadász szereplésekkel – azaz az esztétikai hatás eszközeivel. Mindebben a média a legfontosabb partnere. A népszerűség a tetszéstől, a tetszés a látszattól függ, ez pedig a képszerűség függvénye. Szilágyi ez alapján állapítja meg, hogy a politikus legfőbb tanácsadói ma már nem a főpapok, az ideológusok vagy a professzorok, hanem a média működését jól ismerő, azt használni tudó imázsformálók. A beszédek szótagra kimérve készülnek ezekben a műhelyekben, egy jó szlogen, egy eltalált logo az újraválasztás szempontjából többet ér, mint bármilyen gazdasági vagy politikai eredmény, egy jó szóvivő többet, mint a szakmájához akármennyire is értő miniszter.

Érdemes még egyszer hangsúlyozni, hogy mindezeket az ezredforduló idején írta Szilágyi, a könyv mégis tele van olyan meglátásokkal és ötletekkel, amelyeket a mai elemzésekben is érvényesnek tartanak, sőt néha újként tálalnak. Azért is jó olvasmány a kötet, mert a szerző stílusa, szarkasztikus nézőpontja eredeti, viccei ma is találóak, a publicisztikák pedig esszévé nemesedtek, nyelvi erejük ugyanolyan hatásos, mint a vitatható, de koherens, átgondolt, nyitott mondandója.

Irodalom

Jolsvai András, A szépfejedelem, Kritika, 2002/9.

Pályi András, A hatalom esztétikája, Élet és Irodalom, 2002/4.