súgó szűrés
keresés

Páskándi Géza: A vegytisztító becsülete

Szerző
Páskándi Géza
Kiadás éve
1973
Műfaj
elbeszélés
Kiadás helye
Bukarest
Kiadó
Kriterion Könyvkiadó
Oldalszám
270
A szócikk szerzője
Borcsa János

Páskándi Géza maga fogalmazta meg 1994-ben, hogy színműírói munkásságáról sokat írtak, viszont prózájáról és verseiről annál kevesebbet. Sőt – tette hozzá Levél a Holminak című írásában –, verseit és prózája egy részét elég sok értetlenség kísérte. Mindezt annak kapcsán vetette papírra, hogy megjelent Bretter György 1973–74 körül írt kiadatlan kritikája A vegytisztító becsülete című novelláskötetről (Holmi, 1994/5.) Író és kritikusa egymásra találása természetesnek tekinthető, minthogy Páskándi már az 1960-as évek második felében szakított a hivatalosnak elismert irodalom „keskeny ösvényével”, és egyre szélesebb „világhoz kapcsolódó országutakat” járt, akárcsak az esszéíró és filozófus Bretter ugyanabban az időszakban.

A szerző válogatásában készült, A vegytisztító becsülete című novellagyűjtemény az 1954 és 1973 között írt rövidprózájából állt össze, s Romániában született novellisztikájának legjavát magában foglalja. Köztük található az egyik legkorábbi, a Csendes óra című karcolat, amelyet még a szabadlábon lévő egyetemi polgártól az Utunk 1957. január 12-i számában adott közre. A történet szerint egy sánta öreg a feleség zsarnokoskodása elől naponta az illemhelyre vonult el. Ez lett számára a gondolatszabadság „csendes órája”. Az írás figyelmet keltő hatását a pályatárs Szabó Gyula idézte fel Képek a kutyaszorítóból című emlékiratában, megjegyezve, hogy a leginkább telibe találó erővel fejezte ki létük általános helyzetét.

Ennél is figyelemre méltóbb közlés volt – sok évi kényszerhallgatás után – a Weisskopf úr, hány óra? című novella (Utunk 1965. július 2.), amely ugyancsak az egyént állítja középpontba egy öreg zsidó órás személyében. Egy másik zárt térben, a cellában éli át a hős a félelmet, de ennek megírásához már a parabolát s nem az ’egyenes beszédet’ választja a szerző, az időtlenség és a bölcseleti tartalmak irányába nyitva. A főhős fenyegetettséget szülő groteszk álma a Führerrel (aki serblit csinált a zsidó koponyájából, hogy belerondítson) és kiszolgáltatott helyzete az egyén fizikai és szellemi megsemmisítését vetíti előre. Az áldozat pedig nem más, mint az a fogvatartott, aki tudja, sőt cellatársaival is tudatja, hány óra, aki azt az időt mutatja, ami van. Ezzel pedig szembemegy a börtönvilág „rendjével”, ahol „egybefolyik az éjjel a nappallal, az evés az alvással, a tompa lélek a sajgó testtel.”

A hős azzal, hogy saját idejét ragadja meg, az egyén nagy esélyét próbálja életben tartani. Az esszéíró Bretter gondolata, hogy azáltal válhat az egyén önmaga kortársává, ha sikerül megragadnia a saját idejét; ez lehet az ő nagy esélye. A Páskándi-novella szerint viszont ezt minden belső és külső körülmény, az álom és a börtönvalóság egyként próbálja meghiúsítani. Ennél azonban a parabola összetettebb jelentésértelmezést is megenged, mert a történethez illesztett s azt az általánosítás szintjére emelő reflexióval zárul a novella: „Az idő, ha még érdekel: fáj. Kronosz vonagló testét érzed benne hánykolódni. Kronoszét, akivel véletlenül néha találkozunk.” A konkrét-egyediből az elvont-általánosba való váltás szervesnek és motiváltnak tekinthető ebben a novellában, minthogy az indításban is az időről elmélkedik a narrátor, s így mintegy mélységet kap az időt ismerő Weisskopf úr konkrét, egyszeri története.

Bretter György nem véletlenül „találkozhatott” a novellista Páskándival. Bretter 1969-ben az Utunkban közölte a Kronosz, a kegyetlen című esszéjét, amelynek indítása gondolatilag éppen a Páskándi-elbeszélés zárásával cseng össze: „Kronoszt az istenek bűntudata hívta létre, és ezért amíg csak idő létezik, mindig szenvednie kell. […] Az istenek benne önmaguk paradicsomi naivitását büntetik. Ha Kronosz nem volna, az istenek nem tudnák, hogy halhatatlanok, nem uralkodhatnának a végtelenség tudatával agyukban a múló dolgok, emberek és világok fölött.”

Különös, abszurd helyzeteket, illetve a létezésnek az embert lealacsonyító számtalan esetét írta meg Páskándi a kötet novelláiban. Jelentős részük a szabadság kérdését veti fel. Az Unalom és A Táncos történetének helyszíne a börtön, fogvatartott szereplőkkel, kinagyított helyzetekkel. Az Európa térképe viszont a civil életben, az iskolában játszódó történetet foglal magában; példázat az emberben felülkerekedő rosszról, a kegyetlenségről és erőszakról, mondhatni Golding-regényre emlékeztető hangulattal és végkicsengéssel. Megírta a szüksége végzésében akadályoztatott kishivatalnok végzetes kimenetelű esetét is az Üvegek című novellában. A felelősség kérdése ugyancsak élesen vetődik fel Páskándinál: áthárítható-e a kivégzés végrehajtása, az egyén következmények nélkül nyilváníthat-e véleményt a másik ember életét vagy halálát illetően, illetve annak bűnösségéről vagy bűntelenségéről? (Nem éppen vadállat...; Közvélemény-kutatás; A Lajos Fábián megöletése)

Ez utóbbi elbeszélésben – az alcím szerint: detektívregényben – felsejlik az író saját meghurcoltatása és politikai indíttatású elítélése, amit az egyik elmélkedő részben így fogalmaz meg az első személyben beszélő narrátor: „ha valaki akarja – bűnösök vagyunk, jóllehet semmi olyasmit sem tettünk, amely e pillanatig a törvényt súrolná”. Egy másik szöveghelyen pedig a lefolytatott eljárás valódi természetét is nyilvánvalóvá teszi: „Abból a feltevésből kiindulni, hogy mindenki bűnrészes – csak nem mindenki vesz részt a gyakorlati végrehajtásban – a legnagyobb igazságügyi embertelenség. […] Ez a jog ellen elkövetett legnagyobb mérvű terror.” Az írásműnek ez csak egyik rétege, hiszen a mű egésze egy igen sokrétű, mondhatni halálos logikával végigvezetett bölcseleti és lélektani esszénovella.

Páskándi olyan irányokat követett novelláiban, amelyeket a kortársi nyugati világ eszme- és irodalmi áramlataiban lehet fellelni a 20. század közepén. Ugyanakkor Közép-Európa némely alkotójának, lengyeleknek, cseheknek, románoknak jobbára tűrt és tiltott műveit is ez a „korszellem” határozta meg, s mindezek az abszurd irodalmat gazdagították.

Irodalom

Kántor Lajos–Láng Gusztáv, Romániai magyar irodalom 1945–1970, Bukarest, 1971, Kriterion Könyvkiadó.

Robotos Imre, Az értelem indulatával – művészi látomások keresztútjain. Jelzések Páskándi Géza paraboláiról, Igaz Szó, 1973/4. = Uő., A nevetésvonzásában. Értelmezések a szatíra és a humor köréből. Bukarest, 1973, Kriterion Könyvkiadó.

Bretter György, Helyzetek, Holmi, 1994/5.

Szakolczay Lajos, Logika és humánum = Uő., Erdélyi ősz, Budapest, 2006, Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút Kiadó.

Szász László, Az elbeszélés értelemváltása – térben, időben, kritikában. Páskándi Géza novelláiról = Uő., A bizarr valóság írója. Esszék Páskándi Gézáról, Budapest, 2003, Kortárs Kiadó.