Nagy Gábor: Angyalaid mind repülni tudnak

A szerkezetben, a tematikában, a motívumokban és a hangzás szintjén is érvényesülő átfogó zenei analógia formálja egységes szövegkompozícióvá a könyvet. A zeneiség, a dominánsan elégikus, ugyanakkor részeiben expresszív vagy emelkedett zengésű akusztika, a műszavak és utalások stilizálják összefüggővé a verseket. A szimfóniára mint zeneműre emlékeztet a kötetszerkezet: a laza tematikai csoportosítású négy ciklust, kvázi tételt egy előjáték – Az éjszaka hangjai – vezeti be. Magukban a ciklusokban is találhatók muzsikus frazeológiák – pl. a játékmódra, azaz a megszólaltatásra utaló utasítások: spiccato, vibrato, alegro con brio, largo stb. Zenei műfajokkal nevezi meg a szerző egyes verseit – számozott szimfóniák, concerto dublo, szonáta, hóra, dal, kuplé –, továbbá különböző szólamokat ütköztet egy opuson belül. Szembeszökő a – zömükben írásképpel is jelölt – intertextuális kapcsolatok sokasága, a kulturális emlékezet megtalált helyeinek reflexív mozgásba hozása. A gondolati-nyelvi eredet tudatosítása is zenei értelmet kap a nyelvi mellett. Egyrészről a versek akusztikus befogadására tesz ajánlatot a poéta – „hallgassunk egy verset” (Levél grafikus barátomnak). Másrészről az aposztrofált, megidézett szerzők – ebben az összefüggésben Bella István, Szécsi Margit, Határ Győző, Márai Sándor, Ratkó József – sorai és fordulatai hangjegyekként vannak említve. A II. szimfóniába költőelődök és -társak nevei köznevesülve, motivikusan épülnek be: „szisszenésnyi” (ti. Szisz, azaz Szilágyi Domokos), „kor nélkül” (Döbrentei Kornél), „ki is anna” (értsd: adna; Kiss Anna), „hajigál” (Gál Sándor), marsallbot (Marsall László), „ferenczes barát” (Ferenczes István), „ághközökbe” (Ágh István), „budavári” (Vári Fábián László), „báránybőrét ledobó farkas” (Farkas Árpád). A tapasztalat hasonló természetű az őt megelőzővel, ezért rárétegződik az új benyomás az örököltre, stílszerűen: összhangba kerül, közös hangzásban egyesül. Nem törik meg a hagyománytörténés árama, a tradíció minta- és normaállító evidenciája rögzül. Így a Vörösmarty, Radnóti, József Attila és kiemelkedőn Ady Endre neve által hitelesített, sokszínű lírahagyomány értékrendje, a tradicionális irodalmi gondolat- és formakincs a hozzá tapadó költészet- és alkotói önszemlélettel tovább él. A költő olvasmányélményei Vargas Llosa-reminiszcenciákban köszönnek vissza.

A tematikus csoportosítások a család, a szülőföld tájai és terei, a város, az ország és a nemzet lépcsőfokain lépdelve róják a szellemi és a realitásokhoz kötődő haza gondolatköreit – kiegészülve a nosztalgikus szerelem megéneklésével. Az önreflexív hajlam, a hangulat és a létállapot közvetlen vallomásokban, élménybeszámolókban, monológokban, meditációkban fejeződnek ki. Értékőrzés, a költői mesterség méltóságának továbbéltetése azonosítja Nagy Gábor szemléletét. Ennek összetevői a múlt értékeihez való ragaszkodás, a példának tekintett minőségek melletti kitartás, illetve az öntanúsítás ethosza. A régiség felidézése, a múlthoz való visszanyúlás alkotói magatartása a poétikai jelleg egyik legfőbb jellemzője. E költészetet esztétizáló hajlam, választékosság, artisztikus és patinásnak ható nyelv, gazdag szókincs, biblikus-keresztény frazeológia, klasszikus motívumok jellemzik. Ábrázolásában minden csupa metafora és kép. Teret enged a nyelvi játéknak is, pl. anagrammákat – átiratában: „magánkamra” – ír. Metaforikájában hangsúlyos az erotikus képzelet. A késő romantika, a klasszikus modernség, illetve az expresszionizmus verbális és szemléleti formái keverednek a kortárs nyelvvel és a posztmodern tapasztalattal: a megelőzöttség és a viszonylagosság tudatával. Ezért éles ellentét feszül a szépség és otthonosság régről örökölt harmóniája, illetve az idegenség és a korhoz illeszkedő józanság praktikus hétköznapisága között. Keserűen ironikus a poétai szerep és a költősors rajza: élettere egy kifosztott, otthontalan világ. Megfigyelhető a modern tájleíró líra öröksége, a szemlélődésnek a létkérdések felé kitágított horizontja. Jellemzőek a megszemélyesítések, a motívumok, az éjszakai meditáció, a látomásnak a kozmosz felé kitáruló perspektívája. A társadalomkritikai élű közéleti tartalmak megverselésében Nagy Gábor felhasználja a nemzeti sorsköltészet emblematikus sorait és motívumait. Litániás levél a Parnasszusra c. versében – Nagy Gáspár hasonló tárgyú verseinek mintájára – az „örökös kudarc” létállapotáról, rezervátumlétről ír. A magyar történelmi és kulturális hagyomány példaembereinek – pl. Bethlen Gábor, Széchenyi, Kossuth, Illyés, Németh, Bibó, Nagy László, József Attila, Ady – megidézésével visszaperli a múlt értéktudatát és cselekvőképességét.

A létezés alapvető paradoxona uralja a versek gondolatiságát. Egyrészről a személyesség menedéket nyújt a kiüresedett külvilággal szemben, másrészt az önszemlélet is elbizonytalanodik: „nem vagyok ura magamnak“ (Margaréta angyallal). A transzcendencia csak távolról szemlélhető, remélhető, s nem megélhető. Az önfelmutatás mint modern művészsors lehetősége is megkérdőjeleződik a feleslegességérzés és visszhangtalanság miatt. A teljesség megragadásának képzete és igyekezete egyszerre teremt emberi eseménytörténetet és jelenti az isteni állandóság sejtelmét. A versbeli finom elmozdulások, az alig észrevehető szabálysértések a kötött formákban, a szemléleti disszonanciák engednek rálátást a tiszta minőség és a tudható-sejthető bizonyosságok ideáljára: „Sem eszköz, sem cél – szép maga az Isten, / Ő porlik csillámló szemekké, / hogy minket az egészhez közelítsen” (Valami a szépről). Isten is mutatkozhat feleslegesnek, ellentmondásos mivoltában egyszerre a lét maga és a lét űre. Valósága a művészi kifejezés adekvátságnak függvénye: „Tanulom még a létezést. / Zúdulok csöbörből vödörbe. / Lélegzem jambust, spondeust. // És mégis: fuldoklom a versben. / E kínnal végre létre jutsz, / angyaloknál is fényesebben” (Angyalaid mind repülni tudnak).