súgó szűrés
keresés

Méliusz József: Aréna

Szerző
Méliusz József
Kiadás éve
1967
Műfaj
vers
Kiadás helye
Bukarest
Kiadó
Irodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
278
A szócikk szerzője
Borcsa János

Méliusz Jó­zsef köl­tői in­du­lá­sa az 1920–30-as évek for­du­ló­já­ra esik. Az első, világnézeti szakítással járó pályaszakasz az 1933–1946, a második pedig az 1955–1962 közötti évekre tehető, ezt pedig a lírai életmű kiteljesedése (1963–1967), valamint a számvetés és az új utak keresése (1968–1983) követi.

A Méliusz-költészet pá­lya­ívén a má­so­dik sza­kasz vé­ge (1961–1962) egy­be­esik egy, a Ro­má­ni­á­ban szü­le­tő ma­gyar lí­rát meg­újí­tó új nem­ze­dék kép­vi­se­lő­i­nek (Szil­ágyi Domokos, Lászlóffy Ala­dár, Hervay Gi­zel­la) je­lent­ke­zé­sé­vel. Ezek a fiatal költők már a szabadvers válasz­tá­sá­val amaz idő­szak se­ma­ti­kus köl­tői gya­kor­la­tá­val va­ló sza­kí­tást de­monst­rál­ták, de ezen túl­mu­tat­va a ro­má­ni­ai magyar lí­ra nyu­ga­tos meg né­pi stílusvonulata mel­lett főként az avantgár­dot erő­sí­tet­ték. Eb­ben a tö­rek­vé­sük­ben az elő­dök kö­zül min­de­nek­előtt Méliusz lí­rá­já­hoz kap­cso­lód­hat­tak és kap­cso­lód­tak.

Méliusz köl­tői élet­mű­vé­nek ki­tel­je­se­dé­sét az Aréna képviseli. A kötet verseiben nagyívű széttekintést végez a lírai én, amely átfogja az ártatlan gyer­mek­ko­r vi­lágá­t csakúgy, mint a veszé­lyez­te­tett em­be­ri lét huszadik századi övezeteit. Egyik értelmezés szerint az „aré­na”, ame­lyet a Méliusz-poémák idéznek meg eb­ben a kö­tet­ben, mindenekelőtt a tör­té­ne­lem ál­tal körülha­tá­rolt tér­nek tekint­he­tő, ma­gá­nak a Történelemnek a te­re (Nicolae Balotă),az elé­gi­ák for­rá­sa pedig a meg­élt tör­té­ne­lem tragikus tapasztalata.

A gyer­mek­ko­ri Édent s az ár­tat­lan­ság el­vesz­té­sét, il­let­ve a bán­sá­gi pusz­tát mint szülőföl­det fel­idé­ző po­é­má­val kez­dő­dik a kö­tet (A szé­nás­sze­kér elé­gia), az­tán át­vált a nagy­vá­ros te­re­i­re az An­gyal a kat­lan­ban avagy a Hopplá elé­gia cí­mű, va­lót és álomszerűt, je­lent és múl­tat, a sze­mé­lyes és a nagy­tör­té­nel­met egy­be­ol­vasz­tó vers­sel. Ezt a ma­gány­ról és az em­be­ri sors­ról me­di­tá­ló Ké­sői elé­gia az Álo­é­hoz kö­ve­ti, majd két si­ra­tó­ban em­lé­kez­tet Méliusz az em­ber és a hu­má­num el­len in­téz­mé­nye­sen el­kö­ve­tett irtóhadjáratra, egy­ál­ta­lán: a ve­szé­lyez­te­tett em­be­ri lét­re, il­let­ve egy sze­mé­lyes­nek is tekin­tett sú­lyos vesz­te­ség­re (A Jitgadal elé­gia; Elé­gia A.-ért). A po­é­ma­sor a szerep­lí­ra je­gyé­ben al­ko­tott vers­so­ro­zat­tal zárul, a Horace Cockery da­ra­bok­ra tört elé­gi­á­já­ból cí­mű cik­lus­sal. Ez utóbbi egyik darabja, a Szá­za­dom cí­mű a lí­rai alany­nak a megtörténtek­kel szem­be­ni po­zí­ci­ó­ját fo­gal­maz­za meg: “nyi­tott szem­mel lá­tom nagy­sze­rű és nyo­mo­rult szá­za­do­mat / és nem fe­dem el sze­mem mert min­dent lát­nom kell / a fenségest és az ocs­mány­sá­got egy­aránt – / nem kecs­ke­saj­tot rág­ni a dol­gom és nem elrejtőz­ni / ha­nem számbavenni a tel­jes­sé­get / és szá­mot ad­ni...”

Az Aré­na má­so­dik, Ki­té­pett fü­zet­la­pok fő­cí­met vi­se­lő ré­sze, amely tar­tal­maz­za az egyes po­é­mák úgy­mond mun­ka­fü­ze­te­it, fényt vet Méliusz „vers­köl­té­sé”-nek fo­lya­ma­tá­ra. Ez­zel a gesz­tus­sal a szer­ző mint­egy al­kal­mat ad a saját köl­tői mű­helyé­be va­ló be­pil­lan­tás­ra, miál­tal a mű­vek kö­ré szőtt misz­ti­kum fosz­lik szét. Igaz – mo­dern köl­tő­re jellemzően –, újabb rej­té­lye­ket is élet­re hív, az­ál­tal pél­dá­ul, hogy fik­tív köl­tő mű­vé­nek tu­laj­do­nít­ja Méliusz az egyik vers­cik­lust, sőt más­fél év­ti­zed­del ké­sőbb a té­te­le­zett fik­tív köl­tő éle­tét és mun­kás­sá­gát vá­laszt­ja A Horace Cockery-Múzeum cí­mű re­gé­nyé­nek (1983) tár­gyá­ul.

Az Arénában a szabadversnek egy ára­dó, nagy­lé­leg­ze­tű vál­to­za­tát vá­laszt­ja Méliusz, olyat, amely ma­gá­ba ol­vaszt­ja a ma­gyar- és a vi­lág­iro­dal­mi ha­gyo­mány igen gaz­dag öveze­te­it (Kassák és Whitman szerepe kiemelendő!), nyel­vi-sti­lá­ris te­kin­tet­ben pe­dig a Károli-féle Bib­lia nyel­vé­től a mai köz­na­pi, il­let­ve nagy­vá­ro­si nyelv stí­lus­ré­te­gé­ig ter­jed a köl­tői be­széd re­gisz­te­re.

Az Aré­ná­nak a „min­dent lát­nom kell” er­köl­csi-mű­vé­szi pa­ran­csá­ból szü­let­tek a történel­mi-kö­zös­sé­gi em­lé­ke­ze­tet meg­szó­lal­ta­tó po­é­mái, az An­gyal a kat­lan­ban avagy a Hopplá elé­gia, A Jitgadal elé­gia és az Elé­gia A.-ért. A val­lo­más és a vád va­la­mely történel­mi­leg meg­ha­tá­ro­zott ka­te­gó­ri­á­val és ese­ménnyel (fa­siz­mus, dik­ta­tú­ra, ho­lo­ca­ust) kapcso­lat­ban fo­gal­ma­zó­dik meg Méliusz egy-egy elé­gi­á­já­ban, vagyis kor­hoz kö­töt­ten. Ugyanakkor az adott konk­rét vers­hely­ze­tek hi­te­les­sé­ge, át­élt­sé­ge – pél­dá­ul soknézőpontúság az An­gyal a kat­lan­ban... po­é­ma ese­té­ben –, va­la­mint a zsi­dó ha­lot­ti imát, a kaddist mon­dó sze­re­pé­nek a fel­vé­te­le, il­let­ve egy új és ma­gyar Je­re­mi­ás prófétáénak (A Jitgadal elé­gia, il­let­ve Elé­gia A.-ért ese­té­ben) mű­vé­szi­leg egye­te­mes érvé­nyű­. Így te­hát a költő bár­mely ana­lóg tör­té­nel­mi hely­zet­re és em­be­ri szi­tu­á­ci­ó­ra érvényes­sé te­szi egy­részt a ver­sek­ben tes­tet öl­tött esz­me­i­sé­get, minde­nek­előtt a szabadság és a ha­za gon­do­la­tát, másrészt meg a lí­rai at­ti­tű­döt, pél­dá­ul a szo­li­da­ri­tást a lází­tó, mél­tány­ta­lan hely­ze­tek­be került né­pek-kö­zös­sé­gek vagy egyé­nek iránt.

Nicolae Balotă az Aré­ná­ban tes­tet öl­tött köl­tői tö­rek­vé­sek vi­lág­iro­dal­mi kapcsolataira-ro­kon­sá­gá­ra is ki­tért. „Amint egy­re bel­jebb ha­to­lunk a Méliusz te­rem­tet­te köl­tői tér körei­be – ír­ja –, és fel­fe­dez­zük él­mény­vi­lá­ga meg­ha­tá­ro­zó »von­zás­pont­ja­it«, mind­in­kább meg­győ­ző­dünk, hogy az Aré­na a je­len­kor em­be­ré­nek szen­telt egyet­len, több ének­ből ál­ló, ter­je­del­mes eposz, azé, aki »egy­szer tűz«, »egy­szer kés«. Az em­be­ri lé­tet és tu­da­tot egyaránt fel­ka­va­ró sú­lyos sza­ka­dá­sok szá­za­dá­ban, olyan vál­to­zá­sok ko­rá­ban, ame­lyek az embe­ri sors lé­nye­gét érin­tik, ter­mé­sze­tes je­len­ség ez az önvallató, tu­da­ti lí­ra. Eb­be a vonulat­ba tar­toz­nak Ril­ke Duinói elé­gi­ái csak­úgy, mint a Pusz­ta or­szág – ez utób­bi­val az Aré­na elé­gi­ái kü­lö­nös­kép­pen ro­ko­ni­ak. Mi más is le­het­ne az »aré­na«, ha nem va­la­mi­fé­le »pusz­ta or­szág«? A kü­lönb­ség köz­tük még­is óri­á­si. Eliot nagy köl­te­mé­nyé­ben [...] egy világ hal­dok­lá­sá­nak va­gyunk ta­núi [...]. Méliusz elé­gi­á­i­ban bár­mily sok szó es­sék is az erő­szak­ról, a ha­lál­ról, az em­ber még­is túl­éli önmagát.”

Az Aré­na po­é­mái azt igazolják, hogy Méliusz lí­rá­ja a Rim­baud nevé­vel fém­jel­zett, azaz a sza­bad for­mák alo­gi­kus lí­ra­vo­nu­la­tá­ba il­lesz­ke­dik, ab­ba, amely az ára­dás­sal jellemez­he­tő, és nem a má­sik­ba, a Mallarmé-típusúba, amely az ér­te­lem és a for­mák szigo­rát kö­ve­ti s a tö­mény­ség­gel jel­le­mez­he­tő. Igaz, a két ten­den­cia kö­zött Hugo Friedrich szerint csak a fel­szí­nen van el­lent­mon­dás, a pó­lu­sok kö­zöt­ti számos megegyezés ugyan­is a mo­dern lí­ra struk­tu­rá­lis egy­sé­gé­re emlékeztet.

Irodalom

Szilágyi István, Városnagy költemény, Utunk, 1968. 14. (április 5.)

Szávai Géza, Helyzettudat és irodalom, Kolozsvár-Napoca, 1980, Dacia Könyvkiadó.

Balotă, Nicolae, Méliusz József = Uő., Scriitori maghiari din România 1920–1980, Bucureşti, 1981, Editura Kriterion; magyarul: Uő., A jelen történelménekszíne előtt, A Hét, 1975. június 20. (Horváth Andor ford.); Uő., Romániai magyar írók (1920–1980),Marosvásárhely, 2007, Mentor Kiadó.

Szász János, Egy költészet pályaképe = Méliusz József, Válogatott költemények,Bukarest, 1984, Kriterion Könyvkiadó.

Borcsa János, Méliusz József, Bukarest–Kolozsvár, 2001, Kriterion Könyvkiadó.