súgó szűrés
keresés

Rózsa Endre: Árnyékszobrok

Szerző
Rózsa Endre
Kiadás éve
1993
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Széphalom Könyvműhely
Oldalszám
231
A szócikk szerzője
Vasy Géza

A saját maguk által szerkesztett Elérhetetlen föld antológiában kilenc költő mutatkozott be 1969-ben. Egyik vezéregyéniségük Rózsa Endre volt. Komoly feltűnést keltett Az elsüllyedt csatatér című verse, amely egyértelműen fejezte ki azt az ellentmondást, amely a konszolidáltnak hirdetett jelenkor és a megtapasztalt valóság között feszült: „Sosem halunk meg ezen a csatatéren / Mert nem csatatér ez s mi nem harcolunk / Csak kínjában megrepedt föld ez dehogyis lövészárok / Mesebeszéd ez hogy ágyú tátog csak kitárt szánkat szövi be a pók”. A korszak lényegét később egy emblematikussá vált fogalommal: „Történelemszünet”-tel azonosította Rózsa Endre, s szóleleményét szinte filozófiai fogalomként használta (Önarckép). A közvetlen jelenkor negatív élményköre még egy évtizeddel később is egyik kulcsmotívuma költészetének. A Lélekharangszó a hamis Petőfi-kultuszt félresöpörve kíván állítani igazi, hiteles portrét költőelődjének. A szabadság utáni vágy és a rabságérzet kényszerítő tudata hatotta át a Csoóri Sándornak és Kósa Ferencnek ajánlott A tűz rapszódiája című költeményt is.

Ám kezdettől fogva születtek olyan alkotások, amelyekben egyre nyomatékosabban jelent meg a személyiség hétköznapjainak és a létfilozófiának a szintézise. Ennek egyik verses bizonyítéka a „Se híja, se hója …”, értelmező alcíme: „Töprengés verseskönyvek mellett, 35. évemet taposván” utal a műfaji sajátosságra, a meditáló jellegre és a vers-életrajzi helyzetre. A vers felidézheti Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című művét, azzal a kiegészítéssel, hogy ott az emberiség történelmi sorsa a tét, itt elsősorban a személyiségé. Egyetlen, átlagosnak mondható életút kerül mérlegre a létezés felezőidejében. A versbeli jelenidő 1976 nyárutója, a személyiség a „férfikor nyarában” jár, legalábbis ott kellene éreznie magát. Egy fizikailag, biológiai szempontból egészséges ember képét nyomatékosítja az idézőjeles verscím is. A „Se híja, se hója” voltaképpen Ady Álcás, vén valómmal című költeményének újragondolása. Ady mindössze harmincévesen vetett számot a látszat és a valóság, a fiatalság és az öregség kétarcúságával. Rózsa Endre versében a megszólaló nem a halálra, hanem az igazabb életre készül. Kiélezett helyzetben készít számvetést. Kulcsszóvá válik a „kátyú-idő” kifejezés, amely egy létállapotot terjeszt ki hosszabb időszakra, s utal magánélete, házassági válságára is. Az életsors veszélyeztetettségét jelzi a térképzet is, s drámai hangú öniróniával biztatja önmagát: „magadat – te cibáld ki e helyről, / ama Münchhausen te legyél ma!” A hiányérzetet feltáró önmegszólító kérdések, felszólítások („Mi kellene mondd, mi hibádzik?”; „Örülj, ha megáll egy üres busz”) felidézik József Attila utolsó előtti versének kérdését: „Végre mi kellett volna, mondd?” és válaszát: „örülj, ha jut tüzelőfára…” József Attila a legutolsó számvetéshez jutott el szárszói verseiben, Rózsa Endre pedig csak egy életszakaszával vetett számot, azt kívánta lezárni, s az életerő át is lendítette a krízisen. A versindító sorok anapesztuszi dallama, zárómotívumként való megismétlődése is a válság feloldható voltára figyelmeztetnek: „A szívem, a vállam erős még, / se híja, se hója hajamnak.”

Rózsa Endre válasza a kihívásokra magának a tudatosságnak a középpontba állítása, a pontos analízis elmélyítése és alkalmazása. Nem valamiféle menekülés, hanem a szembenézés válik meghatározóvá – belátva a lét és a létet elemző tudat korlátozottságát. Ugyanakkor lehetővé teszi a tudat által vezérelt képzeletnek a határtalanságát. Szükségszerűen gondolati költészet formálódik így. A gondolat költői megformáltsága és a költőiség gondolatisága szüntelenül egymásra utal. A költőiség a magyar líra legnagyobb és kimeríthetetlennek bizonyuló módszeréhez kapcsolódik: a képi és nyelvi megformáltság összhangjához. A gondolat képpé válik, a kép a gondolatra utal, képszemlélete legtöbbször intellektuális. A filozófia iránt érdeklődő költő az európai kultúra szélesebb horizontjába emeli mondandóját. Kortársaimhoz című versében Herakleitoszt idéző képpel jeleníti meg az állandóságnak és változásnak átéltként, személyiséggondként érzékeltetett dialektikáját. Rózsa Endre jellemző sajátosságai közé tartozik az idődimenziónak és különböző rétegeinek érvényesítése. Hangsúlyozza az emberi értékeket és hiányukat. Lírája polifóniára törekszik, s ugyanakkor kiegyensúlyozottságra is. Mindez nemcsak a gondolkodás fegyelmezettségével és következetességével van kölcsönhatásban, hanem a megformálás klasszicizáló jellegével is. Rózsa Endre a szó legmaibb értelmében is poeta doctus. A huszadik századi verstípusokban ugyanúgy otthonos, mint a klasszikus időmértékes ritmusokban. E költészet elementáris törekvése a béke, a boldogság, a harmónia megteremtése lehetett volna, s nem a személyisége, hanem a sorsa gátolta céljaiban. Legvégül a rátörő betegség, amely korán késztette őt végső számvetésre. Ennek emlékezetes példája az Ami megőriz. Ebben a műben a költő nem önnön életével, hanem általánosítva magával a létezéssel vet számot, beleértve az egész emberiség létezésének befejeződését is: „Megőriz a máglya, a csepp, / meg a tenger, a lég, meg a hant is./ Tűz, víz, ég föld – elesett. / Evezünk, hajónk ahogyan visz. / Nem kérdés, mekkora volt, / s hogy süllyedt el Atlantisz.” Az emberiség sorsának legősibb mítoszi elképzelései rétegződnek egymásra a világ teremtésétől Atlantisz legendájáig, s máig hatóan Kháron ladikjáig. A mű azonban nem a megsemmisülés bekövetkező képzetkörét emeli ki, hanem bár paradox módon, a megőrzését: az Isten-képzet és a galaxis eggyé válását.

Irodalom

Vasy Géza, A Kilencek, Miskolc, 2002, Felsőmagyarország Kiadó.

Ágh István, Árnyékszobrok = Uő., Ahogy a vers mibennünk, Budapest, 2000, Széphalom Könyvműhely.

Vasy Géza, Rózsa Endre: A férfikor számvetése = Uő., Töredék és egész, Miskolc, 2012, Felsőmagyarország Kiadó.

Vasy Géza, Húsz év múltán = Uő., Világképek és válaszutak, Budapest, 2017, Orpheusz Kiadó.

Szepes Erika, „ami már nem cél, csak irány”, Parnasszus, 2015/Tavasz.