Jókai Anna: Az együttlét

Az együttlét az irodalompolitika instrukcióit mindig is fenntartásokkal kezelő Jókai Annának az a regénye, amely a „cenzúra”, az „elvárások” minimális figyelembe vételét is mellőzhette. Megírásának éveiben (1985–86) egyszersmind a magyar széppróza hetvenes évekbeli posztmodern fordulatának hatása is „szétterül” a hazai epika csaknem egészére, ahogy például csaknem száz évvel korábban a naturalizmus is tetten érhető olyan íróinknál is, akik azért nem lettek „naturalisták”. Jókai Anna sem vált „posztmodern” íróvá (legfeljebb abban az érteleben, ha a fogalmat az 1970 utáni irodalmi jelenségek gyűjtőneveként használjuk), viszont bizonyos formai, szemléleti ihletések elől nem zárkózhatott el már csak azért sem, mert a posztmodernnek mondott önreflexió, nyelvi játékosság a 19. századi későromantikus eljárások, trükkök felelevenítését jelenti. Az együttlét  azonban inkább gondolatiságával, antropológiai szemléletével hoz újdonságot, valamint a figyelmet két „beszélő” közt megosztó ikerregény-formával. Az egyik regény, az első (mely csaknem háromszor akkora terjedelmű, mint a második) egy különös fiatalember, Ladár villamosútját beszéli el. Mit lát, mit él át, mi jut eszébe a múltjából, s mi foglalkoztatja útitársait, amíg eljut a temetőig, hogy részt vehessen „néger” barátjának, Argil Drallának a végtisztességén. E rész címe: Az unokaöccs utazása. Alcíme: a huszonnyolcas villamossal a köztemetőbe. A második rész: A nagynéni levelei (távolban élő unokaöccséhez). Ez utóbbi „énje” Kamilla néni, aki olykor egyéniségét, sőt sorsát, élettényeit is felcserélhetővé varázsolja. (Egyik levelében részletezően és igen életszerűen ír lányairól, a másikban megvallja, hogy sosem voltak gyermekei.)

Ladárt a környezete lázadónak, extrém különcnek tartja, holott az átlagtól való különbözése inkább nyitottság, eredetiség; olyan magatartás, mely egy torz világ értékközömbösségéhez képest látszik deviánsnak. Mivel se politikai, se viselkedésbeli megalkuvásra nem hajlandó, ablakpucolásból él, ám ebben is „deviáns”: a rászorulók ablakát ingyen pucolja, s a munkadíjat saját pénzéből fizeti be a vállalati kasszába. A villamosút során gyermekkori emlékei elevenednek fel – albérleti léte, különböző hányattatásai –, de e töredékekből egy teljes élet képe áll össze. Nem készen és egyértelműen azonban, hanem úgy, hogy az összeillesztés és értelmezés az olvasó feladata (is) lesz. Ladár magatartásával rokon (szellemi, erkölcsi függetlenség, őszinteség), mégis tőle messze eső képlet néger barátja, Argil Dralla. Megértőbb, megbékélő, sőt egyetemes a világhoz való viszonya. Tizenkét éve Lusakából jött Magyarországra, itt nősült, s valami ritka vérképzési rendellenességben halt meg néhány nappal korábban. Ladár Argil iránti rokonszenvében része van az Albert Schweitzer-képletnek. (Ő volt Magyarországon – de talán az egész világon – a kor egyik legnagyobb erkölcsi tekintélye.) Ladár számára is Schweitzer a felülmúlhatatlan erkölcsi példa, akinek a követése, illetve a követés lehetetlensége sorsdöntő mozzanat. „Schweitzer úgy muzsikált, hogy kifejezte vele a teljesített életét, nem az élet teljesítése helyett búgatta az orgonát. Ő a feladatát megtalálta.” Ladár itt „elszólja” magát: az ő vágya is valami, a Schweitzeréhez fogható megváltó tett lett volna: „Ez a legrohadtabb. Megkapni a vágyat, hogy leprásokat gyógyítsunk – és a lepratelepet soha meg nem kapni hozzá. S ha véletlenül, kegyelemből rábukkanunk valami effélére mégis, hol az eszköz, hol a konkrét tudás, amivel az ember aztán valóban használhat.” Ladárban tehát tényleg van valami majdnem kamaszos ábrándozás a naggyá levésre, ez frusztrált életének végső mozgatója.

Kamilla „fecsegése”, mely a nénikéjének beszámoló Mikes Kelemen kollokviális stílusára is utal, telve van életszerű és nagyon is jellemző valóságanyaggal. (A Törökországi levelek is precízebb és hitelesebb képe a Rákóczi-emigrációnak, mint bármely történelmi szakmunka.) Annyiban Ladár észjárásával is egyező a levélíró magatartása (nem véletlenül: hiszen rokonok?), hogy Kamilla is szenvedélyes életértelmező, és szeret portretizálni, az útjába kerülő emberek jellemzésében leli kedvét. Az együttlét egyébként – jó esetben – a többi ember felé történő megnyílás az egyéniség vesztesége nélkül. Az együttlét a korunkban elképzelhető egyetlen kegyelmi állapot, amit maga az irodalom képes közvetíteni. Ugyanakkor lehet az együttlét nem pusztán a magány, hanem az elzárkózó, ellenséges, taszító „együtt létezés” közege. Ilyen „véletlen” és irritáló együttlét a villamoson együtt utazóké, viszont együttlét a levél írójáé és olvasójáé a fizikai távolság ellenére is. Tárgy, helyszín és műfaj (utazási regény) groteszk parodikusságán túl is sok minden mutat a műben a posztmodern eljárások irányába. A sok mitológiai utalás ilyesfajta téma esetén éppoly képtelenség lett volna harminc–negyven évvel korábban, ahogy posztavantgárd játéknak minősül a Mikes leveleskönyvére való rájátszás is, arról nem is beszélve (s erre is történik célzás), hogy Kosztolányi Esti Kornéljából a villamosút, mint az egész élet jelképe, állandó „kettős hangzattal” gazdagítja a szöveget. Összhangban van ez a különböző beszédmódok, regiszterek váltogatásával, öltözködési szokások és nyelvi, stilisztikai szintváltások tarkaságával.

Az együttlétnek, sőt talán Jókai Anna egész életművének is alapvető élménye, hogy olyan nehéz elfogadni, megszeretni az embereket, ám ennek igényéről mégis csak nagy veszteség árán mondhatunk le. A szeretet parancsa, s annak időnkénti akadályoztatottsága pedig éppen a posztmodern elbeszéléstechnika ambivalenciáival, sokjelentésű egyértelműségével biztosítja azt a törékeny egyensúlyt, mely csak annyira távolítja el hagyományos elbeszélésmódjától, hogy az író hű maradhasson mindenkori etikus emberképéhez.