Bajor Andor: Az éjjeliőr nem tud aludni

Bajor Andor több mint négy évtizedes írói pályájának mindössze az utolsó évében, a romániai rendszerváltást követő 1990-es esztendőben alkothatott szabadon a társadalmi környezetet és politikai feltételeket illetően. Ennek dacára talán mégis az ő esetében mentes leginkább törésektől az írói-alkotói út. Főként az ő munkáinak, korabeli paródiáinak, irodalmi karikatúráinak és szatíráinak köszönhető, hogy a proletkult időszakából, az 1950-es évek sematikus romániai magyar irodalmából ma is élvezhető szövegkorpusszal rendelkezünk (Kerek perec, 1955, 1957; Répa, retek, mogyoró, 1962). Bajor pályája elején felismerte, hogy „nehéz szatírát nem írni” (Golyódat acélba lődd!), s ez a gondolat vezérelhette egész alkotói útján. Tücsök és bogár című kötetét (1972) bevezetve ugyancsak magabiztosan, mi több, iróniához folyamodva mondotta ki: „ismert személyek parodizálásához, csúfondáros utánzásához, karakterük torzított fölvázolásához nem érzek hivatást.” Bretter György éppen Az éjjeliőr nem tud aludni című, az alcím szerint karcolatokat tartalmazó kötet megjelenésekor állapította meg, hogy Bajor szatíráinak forrása „az idült kettősség az emberek szavai és tettei között.” Ebből kiindulva pedig kijelentette: „A tett veresége az, ha a szavak mintájára hazuggá válik: Bajor a hazug tettekre mutat, tehát szatírát ír.” Kitűnő olvasmánynak tartotta ezt a kötetet a kritikus, de általában is kijelenthető, hogy a rendre megjelenő Bajor-kötetek, kezdve a Kerek pereccel, komoly sikernek számítottak az olvasók körében. Munkáinak kritikai fogadtatása ugyancsak kedvező volt, figyelemmel követték idősebb és fiatalabb nemzedékekhez tartózók, illetve különböző eszmei-esztétikai meggyőződésű pályatársak (Molter Károly, Robotos Imre, Szilágyi Júlia, Bálint Tibor, Kántor Lajos, Marosi Péter, Láng Gusztáv, Mózes Attila). Utóbbi véleménye szerint ő a romániai magyar irodalom legötletgazdagabb írója. Földes László már 1969-ben terjedelmes tanulmányt szentelt Bajor munkásságának (Kiűzetés aparadicsomból), melyben a Bajor-rövidpróza gondolati-nyelvi megformáltságát is felvázolta. Bajor igazi moralistaként adagolta a gyógyító humort művei által, illetve fordult iróniához vagy a szatíra eszközeihez ugyanilyen céllal. A fékevesztett embernek s egy manipulált és hamis értékekre épült társadalmi környezetnek ugyanis szüksége van mindenkor az efféle terápiára. 

Egyik rövidprózájának címe: Tartozom az igazságnak. Benne van ebben saját egyéni sorsa és a hazugságra épülő rendszerek leleplezése, valamint eszményének közvetett megvallása, amit egy igazságra épülő társadalmi környezetben lehetne meghatározni. Az elbeszélt történet egyes szakaszai ez esetben is egy-egy „komikus fordulattal” (Földes) kezdődnek. Az első ilyen fordulat egy állandósult szószerkezetre épül, arra hogy: tartozom az igazságnak. Ez egy nagyon is konkrét jelentésben fordul elő kezdetben, éspedig az elbeszélő családjának anyagi helyzetére vonatkozik. Már a gyermeki tudatba bevésődött egykor, hogy mindenkinek tartozott a család, mondhatni eszerint: még az igazságnak is. Megtörténik tehát az első „gondolatugrás”, ami Földes szerint Bajor humorának az alapegysége. Ezzel pedig a konkréttól az elvont felé tágul a kör: tartozás a tejesnek – tartozás az igazságnak. Aztán újabb gondolatugrás nyomán bővül a kiinduló nyelvi lelemény, az idézett szószerkezet jelentésköre, amikor is az elbeszélő ifjúkori élményét idézi fel, a proletárdiktatúra éveit. Az ő polgári származása ekkor, a múlt eltörlését célzó történelmi helyzetben – habár a családi öröksége csak tartozásból állt! – súlyos hátrányt jelentett számára, ahogy írja, rútul megzsarolták ezért. Azt kellett hallania, hogy tartozik az igazságnak, más szóval: vallja csak be – újabb komikus fordulatként! –, hogy tízévesen miként szolgálta a tőkés-földesurakat... A következő fázisban felvetődik az elbeszélőben a kérdés, hogy az igazság miért viselkedik uzsorás módjára, miért hajtja be az adósságot? Utolsó, komoly fordulatként pedig megfogalmazódik az elbeszélőben egy morális tartalmú következtetés, amelynek érvényessége sok évtized múltán sem változott: „Tulajdonképpen utálom az igazságot, amely az egyént leigázza, és magával sodorja kalandos útjain – mondja az elbeszélő. – Az igazság szolgálata ugyanis nem üzlet, de a hazugság szolgálata sem az. Tartozom az igazságnak avval, hogy a hazugság szolgálatát rossz üzletnek nevezzem, meggondolatlan ráfizetésnek. […] Tartozom az igazságnak avval, hogy ezt elmondjam, az igazság lehet fárasztó és költséges, de a hazugság még fárasztóbb és költségesebb.” Az igazságot és egy erkölcsi rendet követő embernek a 20. századi, jobb- és baloldali diktatúrák idején „örök morajban és imbolygó emberek között” kellett élnie – hogy az elbeszélőnek a hőst illető elmélkedését idézzük –, aki jelentéktelen külső körülmények miatt nem vehette észre az általánosabb érvényű történéseket, például egy földrengést (Elveszett földrengés). Bajor kisemberhőse ezalatt elvesztegeti idejét a mindenkori ügyintézésben akadályokat állító hivatalban vagy a nyomorúságos tömegközlekedés járatain, esetleg az élet perifériájára szorult egzisztenciák között. Mindezek még a természet erőit is képesek háttérbe szorítani, úgymond elveszetté tenni. Az emberi kapcsolatok és a társadalom rendje bomlott meg földindulásszerűen, s tulajdonképpen ennek jeleit és nem az éppen végbement földrengését tapasztalja a mindennapok zűrzavarában vergődő egyén, miközben a lényeg érzékelésétől és felismerésétől távol tartja a látszatok szövevénye.

A Bajor műveit leginkább jellemző tulajdonságot is bizonyára abban jelölhetnők meg, amit ő – Földes Lászlót idézve – lelkének táplálékáról állapított meg Gondolatok Pascalról c. esszéjében, hogy tudniillik átlátta az összefüggéseket, s hajszálfinom szabatossággal fejezte ki ezeket.