Ferenczes István: Bacchatio Transsylvanica

Kezdetektől a székelyföldi szülőföld, az anyanyelv, a kisebbségi sors, a hazavesztés és a szakralitást, szerelmet is átjáró pusztulásélmény a sarokpontja Ferenczes költészetének és szépírói munkásságának. Újabb köteteibe átrendezve ismételten beválogatja korábbi költeményeit, rendre fölborítja a versek keletkezésének időrendjét, jelezvén, hogy egyetlen koherens, formailag, tematikailag körkörösen bővülő, gazdagodó életművet épít. A BacchatioTranssylvanica Ferenczes hatodik verseskönyve, válogatott verseit tartalmazza. A kronológiai rendnél ezúttal is fontosabb kompozíciós elv a vállalt értékrend hangsúlyozása, mely bizonyos egyenetlenséget eredményez, így a kötet egésze esetében a „tiszta esztétikum nem érvényesíthető” – állapítja meg Elekes Irma, hozzátéve, hogy: „Mégsem nevezhető egyértelműen tételesnek, ideologikusnak ez a líra. A poétikai útkeresés szenvedélye erősebb a sors, a hagyomány igájába való belakatolódásnál. Az archaikustól a posztmodernig jól látszik ennek a költészetnek a nyomvonala.”

Ferenczes az erdélyi sorsköltészet sajátos folytatója és megújítója. Korai versei a Nagy László-i bajvívó és értéktanúsító, értékőrző hagyományhoz állnak legközelebb (Szerelmes vers; Versben is üldözött; Mint himnuszokban a glória; Mögötte lobognak a táncház csodái). Csakhogy, tapasztalata szerint, az alapvető értékek (anyanyelv, haza, szülőföld, identitás, szakralitás) már a végzetes romlás, pusztulás felé tartanak. Az értékőrzés vágya és az értékek védtelenségének, hiányának, pusztulásának a fájdalma formálja e költészetet. Ez az ellentmondás azonban, mint erre Papp Endre pontosan rámutatott, nem feloldható, ezért „A pusztulás nyomorúsága és méltósága egyszerre van jelen e lírában.” 

Ez a feloldhatatlan paradoxon legintenzívebben az anyanyelvhez, a nemzeti hagyományhoz való viszonyban jelenik meg. Pátosszal telített Szerelmes verset ír az anyanyelvhez („te vagy a csönd / nékem a levegő / szabadságom / szomjam és éhem / Rodostóm és Házsongárdom / Madéfalvám és Segesvárom”). És egyáltalán: az erdélyi lírában csak Szilágyi Domokos nyelvi enciklopédikusságához mérhető az a nyelvi gazdagság, pompázatosság, ahogyan az archaikus népi imádságoktól, balladáktól, a prédikátorok zsoltárain át a kortársi zsargonig a nyelv minden történeti értékét versbe hív (Addenda az LV. zsoltárhoz; Bölcsődal – Bornemisza Péter nyomán; Ave Maria; Sekler songs; Töredék egy csángó eposzból). Ugyanakkor könyörtelen illúziótlansággal állítja szembe ezzel az anyanyelv veszélyeztetettségét, romlását (Bacchatio Transsylvanica; Didergés). A nyolcvanas évek végén írt, tizenhárom részes kötetcímadó mű frivolan groteszk, abszurd, túlfeszített és halmozott nyelvi játékai, nyelvgyötrői, nyelvi nonszenszei („sitthonod ez a város / hol szállnak vérencek”; „Egyszer majd kiszállunk / mi is ebből az achtbul / s a tunya-fenyők aszpirintusaiból / zabszurdos hólovak hátán / rémántos nyeregben fogunk kilovagolni”) éppúgy jelentésesek, ahogy a költő más, pátoszos dalai, szonettjei. A kötet záródarabja, a Didergés – ha nem is a nemzethalál, de – a mindenkori kisebbségi haza-, nyelv- és identitásvesztésének a nagy ívű költeménye. A vers többszörös intertextus. A vershelyzet a nagy veszedelmeket megörökítő krónikások és Dsida Jenő kultikus, Nagycsütörtök című versének lírai helyzetére, a sűrű infinitivuszok pedig Domonkos István Kormányeltörésben költeményére alludálnak. A Moldvából a Moszkva téri emberpiacon át Isztambulig ingázó csángó vendégmunkás erősen érzelmi intonálású, szabad asszociációs nagymonológjában egymást oltják ki az archaikus kulturális hagyomány emlékezettörmelékei és a kortársi világ érzelmileg közömbös vagy ellenséges tényei: „mi csak munka davaj hejjrukk / köszönt meg pressident / ki most es oda van / keresztút állani / vaskaput rontani / örmén papot ölni / mejen bé parlament”. A két (nyelvi) világ egymás számára értelmezhetetlen, a nyelvi meghaladási kísérlet groteszk, a törésvonal tragédiákat, kudarcokat, identitásvesztést determinál: „futnék bé Budapest / azt mond büdös oláh / ha mond mocsok bozgor / futnék ki Bukarest / hol hát lenne haza”. Kányádi Sándor költészetével rokon a nemzeti közösség kulturális, identitásképző és megtartó példaképeihez a kisebbségi sorsot fájdalmasan, elégikusan fölpanaszló odafordulása (Széchenyi, Orbán Balázs, Kőrösi Csoma Sándor, Julianus barát, Arany, József Attila, Bartók), s talán csak a tradicionális népi, katolikus hithez és tradícióhoz kapcsolódó, liturgikus áhítatú, naiv bájt sugárzó verseket nem karcolja irónia vagy kétely (Ave Maria; Szent Erzsébet a Gyímesekben).

Sokféle, változatos műfajban szólal meg a Ferenczes-líra, a daltól a keservesen át az avantgárd montázsversig, azonban egyik kitüntetett műfaja mindenképpen a szonett, illetve ennek – Kányádi által is művelt – változata, a vallomásos lírai félszonett (Karácsonyi félszonettek; Félidő, félpokol ciklus). A kötet – és az életmű egyik – kimagasló értéke a shakespeare-i strófatagolás nélküli, zeneileg erős intonálású Túlexponált fényképekcímű szonettkoszorú. Elek Tibor szerint „A megélhető haza hiányával szembenéző költő számára a szerelem is egyfajta otthont, hazát jelentett, de ez a vers is épp arról tanúskodik – és azért is olyan megkapó a költői képeinek, mondatszerkezeteinek, egész megépítettségének eredetiségén túl –, hogy ez a haza éppúgy sérülékeny, s valósága, időtállósága éppolyan bizonytalan, mint a többié (»szerelmed elmúlt, többé nincs hazám«).”