súgó szűrés
keresés

Szentmártoni János: Ballada hétköznapi díszletekkel

Szerző
Szentmártoni János
Kiadás éve
2010
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Stádium Kiadó
Oldalszám
261
A szócikk szerzője
Nagy Gábor

Öt önálló verseskötet után jelentkezett válogatott versekkel az akkor harmincöt éves költő, Szentmártoni János. A Ballada hétköznapi díszletekkel jelentős visszhangot váltott ki, alkalmat adott az irodalomkritikának arra, hogy alaposabban mérlegre tegye a fiatal középnemzedék egyik jellegadó költőjének művészetét. A kötet fogadtatása kettős irányt jelölt ki: egyrészt a kritikusok mindegyike méltatta Szentmártoni tehetségét, másrészt többen fenntartásaikat fogalmazták meg az összegzéssel kapcsolatban. Oláh János „megrendítő magáneposz”-nak nevezte a kötetet, Rózsássy Barbara szerint e líra főbb értékei „a láttatás képessége, a tartalommal harmonizáló, azzal eggyé váló forma létrehozása, az atmoszférateremtés”. A bíráló észrevételek a könyv terjedelmével, szerkezetével kapcsolatosak. Mint a szerző is hangsúlyozza a kötetet záró Utóhangban, pályájának alakulásait igyekezett színre vinni, azt a költői utat, amely során mind teljesebbé válik a költői én önelemzése, sorsértelmezése. Ebből fakad, hogy a tizennyolc évet felölelő pályáról bőséges válogatást nyújt, amelynek következtében nem az egyes darabokra esik a hangsúly, hanem a kötetegészre. Papp Ágnes Klára szerint „ebbe a személyiség-kereső, számvető gesztusba […] illeszkedik […] az a felfogás, hogy a válogatott kötet nem más, mint »befejezhetetlen vers önmagunk állásáról«”. Pécsi Györgyi is hasonlóan értelmezi a nem elég szigorú rostálást: „nem reprezentativitásra, hanem dokumentálásra, öndokumentálásra, értelmezésre és önértelmezésre törekedett”.

Szentmártoni poétikáját illetően minden kritikus kiemeli láttató erejét, elsősorban Nagy László és Csoóri Sándor örökségét látva a metaforikus versbeszédben, amit Szentmártoninál autoreflexív, a verset, a versírás folyamatát kommentáló mozzanatok egészítenek ki. Halmai Tamás megfigyelése szerint az önreflexiók azt erősítik, hogy „a művek beszélője magát egyszerre tartja áldozatnak és kiválasztottnak”. Szentmártoni ugyanakkor nem váteszi, sokkal inkább szemlélődő alkat, a megfigyelő állhatatosságából fakad az önelemzés, a sorsértelmezés kérlelhetetlensége.

A kötet címe is e poétika „emblémája”. A ballada Szentmártoni verseinek egyik jellegadó tulajdonságát jelöli: az epikus magvú, mégis erősen lirizált és drámai feszültséget hordozó energiát, amelynek széttartó elemei különös, zaklatott egységgé forrnak a befogadás során. S jelenti a romantikus értelemben patetikus alaphang kibillentését a hétköznapiból versbe emelt tárgyi világgal; a díszletezés művi gesztusával ellensúlyozott, nagyon is belülről fakadó önelemzést. Nincs ebben a címben – nincs Szentmártoni János egyes verseiben és költészetében sem nyugvópont; az olvasó nem tud kívül kerülni azon a forgáson, örvénylésen, amit e líra kevert hangneme, összetett nézőpontja kelt. Itt minden belülről indul, belül történik és belül sistereg szét a sohasem kiteljesedő, valamennyire mindig a megoldatlanságban lebegő lezárásban. Az analízis nem gondolati szférákban mozog, hanem a képek villódzó sokaságába rejtett történések, az elhallgatások, elfojtások miatt töredékes epikus mozzanatok jellemzik, rajzolják elénk a vívódó költői személyiséget.

A kötet a pályakezdés felől indít, a tematikus ciklusokban a linearitás szerkesztési elvét is alkalmazván láttatni engedi a költői pálya alakulását. Azt, hogy a kezdetben még plasztikusabb, egyszerűbb versbeszéd hogy kezd megsűrűsödni, hogy telítődik egyre marcangolóbb őszinteséggel a vers, és a későbbi darabok legjavában hogy robban ki az eleinte még jobbára visszatartott lélegzet. Fordított út ez, mint szokásos: nem az egyszerűsödés, hanem a mind összetettebbé válás felé halad Szentmártoni lírája. A balladisztikus karakter fokozatosan, a szemünk láttára teljesedik, bomlik ki a kötet ciklusaiban.

Az első ciklus a kamaszkori eszmélkedés idejébe vezet, a második a fel nem dolgozott gyerekkori emlékeket éli át újra. A harmadik ciklus a családot alapító, beérkezett férfi világát ábrázolja; a negyedik a költői-szellemi érés, a szellemi világra való rácsodálkozások, a számvetés terepe. Itt jutnak szóhoz Szentmártoni szerepei is: Ripolus (Gert Hofmann regényéből) és Drogo (Dino Buzzati regényéből). Mindkét maszk a létezés kilátástalanságának, értelmetlenségének foglalata. Mindkét esetben a költői személyiség eltávolításáról és, egyszersmind, kinagyításáról van szó: a hiábavalóság érzetét úgy tudja megragadni e szerepek révén, hogy közben lehántja magáról mindazt, ami egyéni, esetleges, sorsszerű. Általánosabb, ontológiai érvényűvé teszi az érzést, ami benne eredendően életrajzi.

E költészet mindkét pólusán családi viszonylatok mágnesessége hat: a múlthoz fordulva az apa–fiú (és részben anya–fiú) kapcsolat, a jelenben pedig az apává lett költőnek a lányához és feleségéhez fűződő viszonya. De nem a szerepkonfliktusokon van a hangsúly. Mindegyik viszonyt lényegiként – tehát nem szerepként – fogja fel a költő. Nem e szerepek esetleges összeegyeztethetetlensége vagy egymást gyengítő hatása foglalkoztatja; sokkal inkább az, hogy mindegyiket a maga teljességében akarja megélni, mindegyikben egész személyiségének súlyát mérné meg. A tökéletesség, a teljesség hiánya miatt éli meg balladisztikusan e kapcsolatokat.

Szentmártoni poétikája erősen retorizált, metaforikus, anaforákkal és epiforákkal gazdagon él, ugyanakkor – részben Ágh István lírájából tanulva – az analitikus tárgyiasság is beszűrődik, főként szabadverseibe. Ez a neoklasszicizáló hang, mint Pécsi Györgyi rámutatott, az önelemző költői zsáner megújításával, „hangjának szelídségével” hozott újat. S mint egyik nagy számadás-versében, a Vendégben összefoglalja, a családi-magánemberi viszonylatok mind a művészet kiteljesedésébe futnak ki: „bőréhez nőtt mind, hű holtjai, mint a csalánjel, / sánta kutyája, szerelmei, vándorlása is árkok / naptűzben rezgő útján, kocsmák italában… / vers lett mind, ahogy eltűnt”.

Irodalom

Halmai Tamás, Ulüsszesz szomja, Bárka, 2011/1.

Oláh János, Önértelmezési kísérletek. Szentmártoni János versvilága, Magyar Napló, 2015/4.

Papp Ágnes Klára, Befejezhetetlen vers önmagunk állásáról, Szépirodalmi Figyelő, 2010/2.

Pécsi Györgyi, Olvasópróbák. Szentmártoni János: Ballada hétköznapi díszletekkel, Székelyföld,2010/10.

Rózsássy Barbara, Harmónia hiánya: harmónia, Kortárs, 2011/2.