súgó szűrés
keresés

Hizsnyai Zoltán: Bárka és ladik

Szerző
Hizsnyai Zoltán
Kiadás éve
2001
Műfaj
vers
Kiadás helye
Pozsony
Kiadó
Kalligram Kiadó
Oldalszám
120
A szócikk szerzője
Tóth László

Hizsnyai Zoltán az 1980-as években szerveződött szlovákiai magyar Iródia-csoport Próbaút antológiájának tudatosan építkező, sokféle nyelvi réteget mozgató, változatos eszközökkel dolgozó személyisége. Noha antológiájukban még elég vegyes anyaggal szerepelt (melyből különösen A tanító néni, a Faiskola, a Teória és az Egy galóca panasza groteszk allegóriái, ironikus helyzetképei emelkedtek ki), iménti erényei már legelső verseiben is megmutatkoztak. Gyors előrehaladását jelzi, hogy amikorra a Próbaút megjelent, neki már – ugyanabban az évben – az első kötete is napvilágot látott.

A Bárka és ladik (2001) – a Rondó (1986), a Tolatás (1989) és A stigma krátere (1994) után – Hizsnyai negyedik verseskönyve. Megjelenésével a magyar(országi) posztmodern fő irányaihoz illeszkedik, mely szerepjátszó, szerep- és nyelvváltogató, hagyománycserélgető, sőt a különböző hagyományokat olykor egymás ellen is kijátszó lírájával annak – elsősorban Parti Nagy Lajos és Kovács András Ferenc nevével fémjelezhető – vonulatához zárkózott fel, noha avantgárd és neoavantgárd kezdeteitől sem szakadt el teljesen. Bodor Béla már a konvencionálisan értett költőszereppel és irodalmi nyelvvel szakító költő megelőző kötetével, A stigma kráterével kapcsolatban elsősorban annak körkörös szerkesztésmódját emelte ki, mely lehetővé tette a számára, hogy eszközeit és szemléletét váltogatva többszörösen is körbejárja ugyanazokat a kérdéseket, hol groteszknek, hol „nonszensznek, abszurdnak, titokzatosnak, jelentőségteljesnek, üresnek, ódába, rémmesébe vagy bölcseleti okfejtésbe kívánkozónak” mutatva a világot. Ezen az úton haladt a Bárka és ladik is, a szerzőnek ugyanezt a mérettelen – tértől és időtől független – birtoklásvágyát teljesítve ki (nyelvi, fogalmi és tartalmi szinten is), melynek érdekében kedvtelve váltogatta szerepeit és maszkjait, és különböző alakmásokban, „ének”-ben jelenve meg előttünk (Tsúszó Sándor, Martossy Borbála, Tony H. Salazzini, Hosztyini Zalán – utóbbi kettő nyilvánvalóan a szerzői név anagrammája is), melyek azután egymással is párbeszédet folytatnak. (Gyakorlatilag ugyanezt az alapállást/magatartást teljesíti ki a költő már kétféleképpen értelmezhető címével – Ének – is jelzetten következő, máig utolsó, 2010-es verseskötetében.) Vagyis a Bárka és ladik olyan, többféle párhuzamos világértelmezést kínáló versgyűjteményként is olvasható, mely olvasóját is aktív szerzőtársának tekinti, aki a kötet egy-egy versének „saját olvasatával” ugyanúgy hozzáteheti magát a világhoz, mint ahogy opusaival a költő is ugyanezt tette.

A Hizsnyai-vers, illetve kötete sokrétűségét, sokszólamúságát, szerzője megtöbbszörözött személyisége felőli megközelíthetőségének sokféleségét tükrözi az az értelmezési vita is, mely a Bárka és ladik megjelenése után bontakozott ki Tőzsér Árpád, valamint a szlovákiai magyar irodalomkritikusok (akkor) legfiatalabb képviselői révén (lásd a Disputák között című kötetben). Tőzsér elsősorban abban látta a kötet jelentőségét, hogy a különböző „beszédmódok” játékba hozásával a szerző tulajdonképpen összefoglalja az egész maga mögött hagyott 19. és 20. századot, s egy olyan szövegközti személyiséget hoz létre, mely egyszerre „meséli”, „írja” és „olvassa” magát. Szerző identitásjátékainak (-cseréinek) terepét ebben a kötetében a kép, a grafika területére is kiterjeszti, azzal, hogy kötetét mintegy harmadolva, abban három önarckép(-kép)versét is elhelyezte (Your text Here [Itt a te szöveged] I–III.), mintegy azt sugallva, hogy az írás (minden írás) amiként ki is rajzol(hat)ja, úgy felül is ír(hat)ja ugyanazt az arcot. De Hizsnyai korábbi szövegeit, köteteit is folytonos önkorrekció alá veszi, így írva felül a ~ első darabjaiban (A tizenharmadik év – a Rondó romjai; Tíz év után – a Tolatás summázata) saját korábbi köteteit, miként a költő „utókezelése” folytán A stigma krátere címadó verse, sőt a kötet jelentős része is átíródik – beleszerkesztődik – majd az Ének nagy kompozíciója, A stigma ártere szövegvilágába.

A Bárka és ladik mindemellett a legkülönbözőbb műformákat, „kulturális idézeteket”, hivatkozásokat, utalásokat, allúziókat hozza játékba, vagyis a világ Hizsnyai számára olyan egyetlen nagy (szöveg)folyam, melyből tetszőlegesen – de sohasem véletlenszerűen – meríthet; nem ismerve (el) semmilyen tabut. A Bárka és ladik egységesen magas színvonalú egyes darabjai egyúttal a kötet egy-egy fordulópontját is jelentik, miként a maga nemében az a kötetzáró Négy közönséges napom mini-tetralógiája is, melyben a kortárs költészetünkben oly divatos lecsupaszított, ún. alulretorizált beszédmódú szövegképzés (egyik) mesterdarabját is láthatjuk. Ugyanekkor viszont maga az opus – a hozzá tartozó, s magát az alapszöveget szinte azonos terjedelemben felül- és átíró, illetve átértelmező jegyzetanyagával együtt – ennek paródiájaként is olvasható.

Más megközelítésben a Bárka és ladik – Hizsnyai egyéb kötetei mellett – az egyre inkább széthullani látszó világ, illetve személyiség összefoglalásának heroikus (imponáló?) kísérleteként is olvasható, ami új távlatokat is nyithat lírájának.

Irodalom

Ardamica Zorán, Perspektívaváltás a szlovákiai magyar irodalomban. Alkotói pályák az Iródia és a Próbaút antológia horizontjában, Pozsony, 2008, AB-ART.

Bodor Béla, Már az avantgárda Carneválra ütött. Tanulmányok, kritikák az aktuális avantgárd tárgykörében, Budapest, 2007, Magyar Műhely.

Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a (szlovákiai) magyar irodalomról, összeáll., szerk. H. Nagy Péter, Somorja–Dunaszerdahely, 2004, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum.