Hornyik Miklós: Beszélgetés írókkal

A Beszélgetés írókkal kötet tíz interjút tartalmaz, amelyek 1967 és 1979 között készültek. Hornyik Miklós újvidéki kritikus és szerkesztő Füst Milánt, Déry Tibort, Weöres Sándort, Örkény Istvánt, Lukács Györgyöt, Németh Lászlót, Illyés Gyulát, Mészöly Miklóst és Ottlik Gézát személyesen kereste fel otthonában, Pilinszky Jánost pedig levélben. A szövegek elsőként Újvidéken jelentek meg, egy-egy a Magyar Szó című napilapban és a Képes Ifjúság című ifjúsági hetilapban, a többi a Híd irodalmi folyóiratban.

A magyar irodalom aranykora rajzolódik ki előttünk, amikor olyan alkotók éltek és dolgoztak egymás mellett, akiknek mind világképe, mind poétikája eltért egymásétól, őket pedig írói teljesítményük, impozáns életművük emelte a magyar irodalom élvonalába. A beszélgetések felépítése azonos: a bevezetőben az interjú készítője minden alkalommal kitér arra, hogyan jött létre a beszélgetés. Az írók többnyire nehezen álltak rá az interjúadásra, első reakciójuk a hárítás; sokan hivatkoznak arra, hogy nem szeretik a rögtönzést vagy nem tudnak kellő elméleti megalapozottsággal beszélni műveikről. Van, akit Hornyik többször is felkeres, mire elkészül a szöveg végleges változata. Ezekben a rövid bevezetőszövegekben olvashatunk arról a kultikus tiszteletről is, amellyel a megszólított szerzőkhöz viszonyul. Gyakran azt is elmondja, hogyan tájékozódott a „témában”: áttanulmányozta az írói életműveket, jó előre kérdéseket fogalmazott meg. Elsőként tehát saját portréját rajzolja meg: a felkészült riporterét, akit irodalomszeretete és kíváncsisága ösztönöz arra, hogy személyesen megismerje a magyar irodalom kiválóságait. A riporter bemutatkozásának, „önarcképének” hitelességét az olvasó maga is megítélheti: a beszélgetések elé illesztett néhányoldalas miniportrék olyan elmélyült irodalomértőre vallanak, aki nemcsak az írók munkásságát ismeri, hanem életművük recepcióját is. De az interjúkat olvasva is meggyőződhet róla, hogy valóban a felvetett kérdések iránt fogékony kérdező irányítja a beszélgetést. Sohasem tolakodik előtérbe, engedi kibontakozni interjúalanyát. Az írók, habitusuknak megfelelően, eltérő mértékben tárulkoznak ki, e tekintetben egészen szélsőséges hozzáállásokat tapasztalunk: Pilinszky csak levelezni hajlandó, Németh László gyakran hivatkozik önéletírásaira, és megengedi, hogy azokból egészüljön ki az interjú, és bár nehezen vállalkozik rá, leginkább Ottlik Géza válaszolgat önfeledten a kérdésekre.

Megismerjük az írók művészetről vallott nézeteit, ars poétikáját és írói gyakorlatát, így sok esetben nemcsak írói, hanem emberi nagyságuk is kirajzolódik. Emellett a korról is képet kapunk, amelyben a beszélgetések keletkeztek, méghozzá kettős nézőpontból. A kötet egyrészt a korabeli magyarországi, másrészt a jugoszláviai irodalompolitikára nyújt rálátást. Irodalom és ideológia összefüggése állandóan visszatérő motívuma a nyilatkozóknak. Déry Tibor „egy világnézet ábrázolójának vagy kifejezőjének” tartja magát, „tekintet nélkül a fennálló konkrét politikai viszonyokra.”  Németh László így fogalmaz: „Az »elkötelezett« ma, úgy látom, kitüntető jelző, s ilyenekre nem formálok igényt. »Elkötelezett« én csak az idegrendszeremben kialakult közérzettel, igazsággal szemben voltam, mint közéleti ember megbízható műszer iparkodtam lenni”. Mészöly Miklós szerint még az is gyanús, ha az író nem politizál, de „belső felismerései” menetrendszerűen egybeesnek a politika szabványaival. A magyar irodalom legkiemelkedőbb alakjai pályájuk kiteljesedésekor nagy társadalmi megbecsülésnek örvendtek, és mégis, mondataikból minduntalan feltör a mellőzöttség, a sértettség érzése. Súlyos vádak is elhangzanak: „Ötvenöt éves vagyok, és úgy érzem, csak most kezdtem vagy a közelmúltban kezdtem el azt írni, amit mindigtől fogva írni szerettem volna. Keserves dolog ez, de megvannak a maga alkatbeli és történelmi-társadalmi okai – mondja Örkény. – Ha azt az irodalmat tekintjük szerencsés irodalomnak, amelyben az írók szabadon és teljességükben ki tudják bontakoztatni tehetségüket, akkor a magyar irodalom nem nevezhető ilyennek.” Szavaiból egyértelművé válik, hogy „a kötet életműinterjúi a »puha« diktatúra, »a finomuló kín« idején keletkeztek, és annak az időszaknak a (korlátolt) szabadságfokáról is árulkodnak” (Domokos).

A kérdező a jugoszláviai magyar irodalom pozíciójából szólal meg, amit már az is bizonyít, hogy éppen ezeket az írókat szólaltatta meg, a hatvanas–hetvenes évek Magyarországán ugyanis nem feltétlenül ők jutottak volna nyilatkozási lehetőséghez. Többször szóba kerül a jugoszláviai magyar irodalom létjogosultságának, mibenlétének kérdése is – Lukács György marxista ideológiai álláspontról erre természetes jelenségként tekint. Illyés Gyula ismét másként, az ötágú síp elméletét fejti ki, amit egy metaforával jellemez: „Az a benyomásom, hogy a nemzetiségiek nem a saját bajaikról-problémáikról beszélnek. Mintha egy befagyott tavon, a jégen értekeznének a jég alatt levő halakról.” Németh László olyan „kivételes kritikai páholynak” tartja, ahonnan jó rálátás nyílik azokra az értékekre is, amelyeket Magyarországon méltatlanul mellőznek. Mind Illyés Gyula, mind Németh László tragikusnak tartja, hogy a jugoszláviai magyar írók nem vállalják nemzeti küldetésüket. Mégsem beszélnek róla kritikai éllel. Ellenkezőleg, az autonóm művészet melletti kiállásukat nagymértékben respektálják.

Az első interjú elkészülte és a kötetbeli megjelenés között tizenöt év telik el, a recepció mégis kiemeli, hogy a szövegek nem veszítettek időszerűségükből. Ugyanez a megállapítása a kritikának akkor is, amikor a kötet második kiadására került sor 2000-ben, Budapesten, az Ister Kiadónál – utóbbiból csak a Lukács György-interjú marad ki. Ekkor már az első kiadás hatástörténete is kirajzolódik: ha első megjelenésekor „nem is válhatott közkinccsé, akikhez eljutott, azok számára a reveláció erejével hatott, sőt a hazai irodalmi kultuszok alakulásában is szerepet játszott” (Gróh).