súgó szűrés
keresés

Győri László: Bizonyos értelemben

alcím
Válogatott és új versek. 1964–2001
Szerző
Győri László
Kiadás éve
2002
Műfaj
vers
Kiadás helye
Tatabánya
Kiadó
József Attila Megyei Könyvtár
Oldalszám
242
A szócikk szerzője
Vasy Géza

A pályakezdő korszak verseiben „a fiatal vagyok és forradalmár” szemlélete volt a meghatározó. 1970 tájától ezt a felfogást felváltotta a felnőttség és az értelmiségi lét tudata. Ez azt jelentette, hogy a világot már nem annyira az eszmék ideaköréből szemlélte, hanem az ideák és a tapasztalati valóság kettős fényköréből. A valóság általa belátható képét a költő mindig kritikával szemlélte, de bírálata kezdetben megsemmisítő jellegű volt, mert abból indult ki, hogy ami rossz, az megszüntethető. Szemlélete hamarosan olyképpen módosult, hogy felismerte, ami rossz, annak megszüntetése inkább csak a tudatban lehetséges, és nem a létező világban. Szemlélete így határozottan ironikussá vált, maga így vallott erről: „Az iróniában egy megbillent világszemlélet rejlik. Nem bírom egyértelműen, simán vállalni a világot… Hanem helyre kell billennie? Nem lehet a helyére billenteni, ez a világ már így múlik el… a válasz mindenre egy lehet: az irónia.” (1990)

Az iróniának azonban sokféle változata van. A gúnyba is átcsaphat, groteszkké is válhat, a másik póluson pedig meg is szelídülhet. Egy biztos: ebben a költészetben idill nincs, s az elégikusság szinte örömünnepnek számíthat. Győri költészetében az elmúlást leggyakrabban elégikusan idéző őszi természet is új arcát mutatja: „Piros vadszőlőlevelek, / besúgószégyenvörösek, / hajtják a falra fülüket, // noha baljós már az évszak, / rókaszag van és reformszag. / Vérszag talán? Vagy erőszak / bűzlik ismét új bűzével?” (Őszi ősz) Ez a vers az 1956-os forradalom emlékét idézte meg 1976-ban, maradandó példát mutatva az összetett, komplex költői képek képi és gondolati gazdagságára, a kimondhatatlant mégiscsak kimondva, rádöbbenve a magyarság sorsára. Sokkal később, 1989 októberében kivételesen ujjong a Respublika. Ám a köztársaság kikiáltásának elképzelhető mámora is csak pillanatnyi, hiszen mindenkit „elér az év örök novembere”. A mát és holnapot megjelenítő, igazságos időhöz fordul a végszó fohásza: „Őrizze ősz a cinóber vagyont!” A Laposkúszás (1980) képversének fekvő nyolcasai érzékeltetik a kötet (1984) következetes életmagatartásaként megjelenített szemléletmódot: nem tehettem másként, s ti is erre kényszerültök. S csak felerősíti a reménytelenség érzetét, hogy évszázadról évszázadra ugyanez az emberiség sorsa.

A magyarságversekben az irónia ritkán szokott előtérbe kerülni: sokkal inkább a keserűség és a mégis remélő magatartás. Az 1969-ben indult Kilencek csoport – köztük természetesen Győri László is – Illyés Gyula és Nagy László szellemiségét követte e témakörben. Genezis című versében Győri történelmi és irodalmi alakjainkból épít – visszafelé haladva az időben – történelmi láncot. Kossuthtól az első virágének, a Halotti beszéd szerzőjéig az új nemzedék mindig meghallotta elődeit: „Új csecsemő régi dalt, / Balassi Bornemiszát, / aki hallá – tompa hang – / a visszát egyre visszább.” Az új sírás az ősök jajszavát idézi, mely a halál némaságában nyugszik el. Tanulságos a Lenkey János (1983) megközelítése is. A Petőfi Sándor által megörökített tiszt történetét a vers a hadbírósági tárgyalásra váró tábornok tényleíró-védekező írásos beszédeként jeleníti meg. Ennek a műnek gondolati testvére a Ferenczy Béni: Petőfi (1980)című vers. A Gyulán álló Petőfi-szobor megcsonkított kardpengéjével figyelmeztet a helytállásra: „Markában puszta markolat / szorítja holtában is / mély-mély időben egyidős / torkomban sírás a kardokért”. Hazafias vallomás a Búcsú is. A szövegen átdereng Balassi búcsúja is, de ez a költő személyes vallomása, amely először egy hosszabb monológ szövegépítését ígéri, majd hirtelen elvontabban tárgyiassá válik, s egy harmadik személyű „önhalálrajz” teszi végérvényessé az elválást.

Meglepő lenne, ha maga a költő nem foglalkozna a mesterség gondjaival, lehetséges örömeivel és kudarcaival is. Jellegzetes példa erre A nagyok dolgai, melyben az Arany János Múzeum-kerti szobrát szemlélő, mérgelődő Vajda Jánost idézi meg Győri László. A vers csattanószerű tanulsága: „Firtatni kár a nagyok dolgait”. Azt pedig már az olvasónak kell eldöntenie, hogy ő kit tekint nagyoknak. Ám önvallomásként is többször foglalkozott Győri a versírás gondjaival, például: Emléktábla (1987), Reménytelen (1991), Vonatkozások (1980). Rokon szellemiség kapcsolja össze a költőtárssal, Bella Istvánnal, írja A nyolcadik kavics (1976) című versben: „Olvastalak és néztelek. Magamat néztem, úgy lehet”. Arany János előtt tiszteleg A rongyforgató (1972), melyben a művészi átváltozás útját is követi: „vers készül belőle, költemény. /Akármi rongy a szó”. A versalkotás Győri László szerint maga az Ősvágy(1989), s a művész gyakorta szinte káromkodásra kényszerül, mert nem tud olyat, „istenit” teremteni, amit kezdettől fogva szeretne.

Elindulva a gyerekkortól az emberek végül mégiscsak vissza-visszatérnek régi tapasztalataikhoz, emlékeikhez. Győri László versek sorában, szinte kötetté váló, jelképesen ciklust alkotó művekben emlékezett vissza a legnagyobb falunak is nevezett Orosháza világára. E gyűjteményes kötet első hatvan oldalán nagyrészt a Rákosi-kor és 1956 élményei a meghatározóak. Később olyan szövegek is keletkeztek, amelyek nem a lármás, hanem a békés, szürkének mondott hétköznapok világát foglalták versbe. A versekben az egyedi és az általános, a feszítő és a feloldó kapcsolata olyanfajta tárgyiasság révén jelenik meg a fogalmakban, a képekben, a műveltséganyagban, amely kézzelfogható, ugyanakkor jelképes is, akárcsak egy Szilvafa: „Megérlelsz élet és halál / rejtelmes szilvafa / gyökéren gyümölcs napsütés / levélen éjszaka”.

Irodalom

Rózsa Endre, Győri László = Fiatal magyar költők, Budapest, 1980, Akadémiai Kiadó.

Monostori Imre, „Örökre ugyanaz leszel, ha csak magadra nem következel”. Győri László három évtizede, Új Forrás. 1999/9.

Vasy Géza, Győri László = Uő., Kilencek. Az Elérhetetlen föld alkotói, Miskolc, 2002, Felsőmagyarország Kiadó.