súgó szűrés
keresés

Grendel Lajos: Bőröndök tartalma

Szerző
Grendel Lajos
Kiadás éve
1987
Műfaj
elbeszélés
Kiadás helye
Pozsony
Kiadó
Madách Kiadó
Oldalszám
138
A szócikk szerzője
Elek Tibor

Grendel Lajos írói pályája novellákkal indult. 1979-ben jelent meg első kötete Hűtlenek címmel, de szélesebb körökben ismertté a nyolcvanas években sorjázó regényeivel vált (Éleslövészet, 1981). Az 1987-ben megjelent Bőröndök tartalma című novelláskötet ugyanakkor már azt is látványosan bizonyította, hogy Grendel nemcsak a kortárs magyar regényirodalmat, hanem a kisprózát is izgalmas művekkel képes gazdagítani.

A Bőröndök tartalma írásai meglepően, esetenként meghökkentően újszerűek voltak a pályakezdő elbeszélésekhez viszonyítva. A Hűtlenek objektív valóságszemléletéhez, hagyományosabb, akár rea­listának is nevezhető alkotásmódjához képest az új kötet reali­tást és irrealitást, valóságot és álmot, valóságot és fantasztikumot egy­másba ötvöző anyagformálása alapvetően megváltozott írói szemléle­tet és szándékot mutat.

Grendel novelláinak ugyanakkor éppúgy, mint a regényeinek, a felvidéki ma­gyar nagy- és kisvárosi polgári, értelmiségi lét múltja és jelene adja a hátterét; a felbomló, széthulló polgári világ és a kisebbségi, nemzeti­ségi létezés sajátos együttese. A kötet néhány írá­sában a hősök életét, cselekedeteit ez a környezet, miliő közvetlenül is meghatározza (Bőröndök tartalma;Alegutolsó ítélet; Csehszlo­vákiai magyar novella; Pogány apokalipszis).

A regények nemzeti, közép-európai történelmi abszurditásaihoz képest hangsúlyosabbak lesznek a novellákban az egyéni létezés képtelenségei. A kötet gerincét azok az írások al­kotják, amelyekben az általában hétköznapiként induló történet egyik pillanatról a másikra túllépi a hétköznapi realitás határait, és a valósá­gos világ egy álomvilágba, alkalmanként fantasztikus, szürrealista vi­lágba megy át. A novellák hősei számára ritkábban magától értetődő természetes­séggel történik mindez, gyakrabban éppolyan érthetetlenül és megma­gyarázhatatlanul, mint az olvasó számára. Az unokatestvérben pél­dául egy feleségével nyaraló férjet a Tisza-parti magányos napozása közben megszólít egy ismeretlen fiatal nő, aki azt állítja, hogy az unokatestvére, és a tizenhat évvel korábbi feledhetetlen szeretkezéseikre emlékezteti. Később, már otthon egyszer maga is ugyanerről álmodik, majd reggel egy feladó nélküli levélben három fényképet kap, melyek az álombeli jeleneteket örökítették meg. Csoda-e, ha rémült kétségbe­esés tölti el? A Szemérmes beszámoló egy álom közepéről című novel­la hőse egyik régi barátja személyazonosságát tisztázandó utazik T-be. Ott egy kafkai képsort álmodik arról, amint a T-i hivatali bürokrácia útvesz­tőjében bolyong. Ébredése után, amikor valóban felkeresi a hivatalt, és az álombeliekhez hasonló jeleneteket él át, először azt hiszi, hogy az álma folytatódik, de persze ezt képtelenségnek tartja. Később viszont, amikor végre az illetékessel találkozik, már nem lepődik meg azon, hogy szerinte évekkel elkésett; a tükörben látja is megöregedve magát, s el­fogadja a történteket. A valóság és az álom, az álom és a valóság egymásba tűnését a legbravúrosabban, épp ezért a legnyomasztóbban már a következő novelláskötet, Az onirizmus tréfáinak (1993) az Emlékezetkiesés erotikus álmok után című írása valósítja meg.

Az újabb kötet még három írással (Az onirizmus tréfái – 2., – 3., – 4.) variálja, írja majd újra a Bőröndök tartalmában megjelent Az onirizmus tréfái című novella világát. Ebben az írásban egy onirista (valóságot és álmot egybemosó szürrealista) festő, a Mester, magától értetődő természetességgel kép­zeli a történet elbeszélője mellé teljes testi valójában a képein látható meztelen nőt, de még előtte így okítja az elbeszélőt: „Az álom valóság... Az álom igazibb valóság... Az álom belül van, s ami bennünk van, attól nem foszthatnak meg bennünket. Az álom a mi bosszúnk a csúf törté­nelmünk fölött.” A novella végén az elbeszélő igyekszik elfeledni a férfi emlékét, akinek a tükörképének érzi magát; aki ott maradt a Mes­ternél, hogy mint énje szabadabb, jobbik fele hiányával a szabadság­ra emlékeztesse. Ez az írás lehet az egyik kulcs a grendeli novellavilág működésének és értelmének megközelítéséhez. A Szemérmes beszá­moló egy álom közepéről, a Még innen, a Bőröndök tartalma szereplőit is a szabad emberi létezés esélyei foglalkoztatják leginkább. A no­vellák hőseinek többsége látszólag kiegyensúlyozott, megállapodott hét­köznapi életet él, melyet a megszokások, a banalitások, az elfogadott társadalmi szerepek, a jó modor, a törvények kereteznek. Egyszer-egy­szer aztán valamely meglepő, váratlan esemény, egy látomás, egy álom megzavarva a mindennapi egyhangúság és biztonság világát, a szabad­sághiányos létezéssel való szembesülésre készteti őket, felébresztve bennük a „valódi élet” iránti vágyat. Emlékeztetnek ezek a „kalandok”, fordulatok egykori énjükre, az elszalasztott lehetőségekre, az elköve­tett bűnökre, az önmegvalósítás, az igazi boldogság hiányára. A gren­deli hősök számára az álom általában nem menedék, nem felszabadu­lás, hanem sokkal inkább az ál-létezés bosszúja a létezőn. Azáltal, hogy világuk egy valóságos síkból egy imagináriusba billen át, titkok leple­ződnek le és emberi mélységek tárulnak fel váratlanul. Az álom, a szo­rongás, a bűntudat, sokszor a bűn nélküli bűntudat, az elfojtott ösztö­nök, az elhallgatott vágyak tárgyiasulása, valóra válása, „olyan álom, amelyből nincs ébredés”(Szemérmes beszámoló egy álom közepéről).

Grendel novelláinak meghökkentő kérdésfelvetései nyomán a valóság fogalma ki­tágul, illetve kiderül, hogy a valóságfogalom nehezen meghatározható, mint ahogy az igazság megismerése sem könnyű; s eközben az iroda­lom és a valóság viszonya többszörös fénytörésben újraértelmeződik. Néhány elbeszélésében (Bőröndök tartalma; Egy ponyvaregény vége) az író éppoly ügyesen teremti meg a valóság és az irodalom érintke­zését, sőt egymásba olvadását, mint az álom és a valóság találkozását a korábban említettekben. A novellákban újra és újra szembesülünk azzal, hogy az irodalom nem tükör, amelyben a valóság önmagára ismerhet, és nem is a valóság megismerésének eszköze, hanem maga a valóság, miközben tudjuk, hogy az egész „csak” irodalom.

Irodalom

Szirák Péter, Grendel Lajos, Pozsony, 1995, Kalligram. (Tegnap és Ma – Kortárs magyar írók)

Elek Tibor, Grendel Lajos, Budapest, 2018, Magyar Művészeti Akadémia. (Közelképek írókról)