súgó szűrés
keresés

Grendel Lajos: Éleslövészet

Szerző
Grendel Lajos
Kiadás éve
1981
Műfaj
regény
Kiadás helye
Pozsony
Kiadó
Madách Kiadó
Oldalszám
140
A szócikk szerzője
Elek Tibor

Grendel Lajos a nyolcvanas évek első felében megjelent regényeivel (Éleslövészet; Galeri, 1982; Áttételek, 1985) robbant be a magyar irodalomba. Művei nagymértékben hozzájárultak a (cseh)szlovákiai magyar próza szemléleti, tematikai, poétikai megújulásához, és szervesen kapcsolódni látszottak a magyarországi „prózafordulat” folyamatához, ezért is kapott viszonylag nagy figyelmet már az Éleslövészet.

Szirák Péter, az író első monográfusa azonban a különbségeket is hangsúlyozta: „a kisebbségi sors meghatározottságaitól elszakadni igyekvő alkotó recipiálta és alkalmazta az új poétikai-szemléleti jelenségeket, egy olyan értésmódot kialakítva, amely sem a megelőző kisebbségi beszédformáknak, sem a magyarországi diszkurzusmintáknak nem feleltethető meg maradéktalanul.” A felvidéki írótárs és barát, Tőzsér Árpád Grendel másságát, a magyarországi nemzedéktársaktól eltérő karakterét, a sajátosan grendeli regényminőség alapját, a „felfokozott etikai érzékenység”-ben látta. A grendeli észjárás és formateremtés valóban nagymértékben összefüggött már első műveiben ezzel a bizonyos „felfokozott etikai érzékenység”-gel, amitől ráadásul azok a jelentésvilágok sem függetleníthetőek, amelyek a regények múlt- és a jelenábrázolásából kibonthatók.

Grendel legfőbb témája a történelemmel, a nemzeti (nemzetiségi), csa­ládi múlttal való számvetés, ami a kollektív és személyes önismeret, il­letve identitástudat alapfeltételeként mutatkozik. Ugyanakkor a törté­netek, a történelem elbeszélhetősége, értelmezhetősége megkérdőjele­ződik műveiben. Ezzel elkerülhetetlenül jár együtt az abszurd, mégis tragikusan valóságos kisebbségi sors ábrázolása is. Grendel tematikusan kapcsolódik a Dobos Lászlóék által teremtett „szlovákiai ma­gyar” regény hagyományaihoz. Az eltérő szemléleten és prózapoétikai eszközök alkalmazásán túl azonban új utat jelez, hogy regényeiben, így már az Éleslövészetben is, a szlovákiai ma­gyar lét különféle áttételek segítségével egyetemesebb, de legalábbis közép-(kelet-)európai távlatokat nyer. A regényhősök a modern kor sa­ját történelmétől elidegenedett emberének általános létproblémáival is küszködnek, miközben életüknek a felvidéki magyar polgári, kispolgári, értelmiségi lét múltja és jelene adja a hátterét.

Az Éleslövészet (amely alcíme szerint „nem(zetiségi) antiregény”) három fejezetből, három leszá­molásból áll (történelmi, irodalmi, végső). A leszámolások a tisztánlá­tás, a hamis illúzióktól, ábrándképektől, a múltat és jelent benépesítő fantomoktól való megszabadulás érdekében történnek, hogy végre ma­gára és a világra ismerhessen az ember. Legalábbis a regénybeli elbe­szélő, aki különféle források alapján megpróbálja rekonstruálni városa múlt­ját, illetve annak egyes homályos pontjait 1663-ig visszamenően. (Ebben a regényben még csupán egy villanásnyira elevenedik meg a polgári világ leges legvége, amikor az elbeszélő apja a polgármester barátjával és cimboráival 1944-ben felgyújtja a nyilasházat.) Az elbeszélőről beszélő író azonban már az első oldalon közli: az elbeszélő küzdelme, hogy felde­rítse a belső összefüggéseket, hiábavaló, mert a valóság „újból szamár­fület mutat neki. Tehát előreláthatóan semmi sem tisztázódik majd. Leg­följebb világosabb lesz valami [...]” A különböző nézőpontok („Ahány forrás, annyi nézőpont”), melyek között az elbeszé­lőé és az íróé is helyet kap jelenbeli reflexióik révén, kioltják egymás igazságait, viszont kö­zösen felerősítenek egy olyan víziót, mely szerint a történelemben a sze­replők változnak, „Csak a dramaturgia marad ugyanaz. A szenvedés, az öldöklés, a feljelentgetések unalomig ismert színjátékai.” Legfeljebb a templomok égnek másutt. Ez a kép ráerőlteti akaratát az elbeszélőre, ezért is próbál leszámolni a regényírói szereppel, sőt magával a regénnyel is: „Az elbeszélő gyűlöli a regényeket, mert minden szavuk, min­den mondatuk, minden lélegzetvételük hamis.” A tisztázhatatlan múlt és a mind szövevényesebbé váló jelen világa hagyományos regényfor­mába öntve elképzelhetetlen számára. Nem hiszi, hogy az események az írói mindentudás alapján egy teleologikus vonalra felfűzhetőek, mert ez ellentmond a valóságnak. Miközben mégis eljátszik a gondolattal, hogy mi lenne, ha az elbeszélő regényíró volna, a múlt akár általánosítható képei után a jelen nemzetiségi létezés megalkuvásokra kényszerítő, „blokkemberesítő” veszélyeivel is megismerkedünk, s lassan megszületik a regény. Az elbeszélő regénye éppúgy a vétkekről, csalásokról, öncsalásokról, megalkuvásokról, árulásokról, hűtlenségről szólhatna, mint ahogy a felidézett történelmi események, hiszen ezt látja a környezetében is, és „az ő múltja sem fedhetetlen. Több kompromisszum, mint nap, szokta mondani. Megalkuvásra való hajlandóságát (hajlamát?) azonban – gyaníthatóan – nem gyermekkorában, nem is később, hanem talán még a nemzése pillanatában kódolták bele. Nyilván féltő gonddal, a legtisztább szándékkal, mintegy profanizált summájaként annak, amit magyar sorsnak szokás nevezni.” A végül szemünk előtt megszülető regény a múlt és a jelen szintézisét azonban nem teremti meg, és nem szolgál a jövő felé irányuló tanulságokkal, de a látszólag csak egymásra dobált elemeit a tudatos szerkesztés mellett az illúziót­lan szemlélet és a távolságtartóan ironikus, illetve a személyességet biz­tosító önironikus hangnem összetartja.

Az Áttételek megjelenése (1985) után Grendel első három re­gényét többen trilógiaként elemezték, főleg azután, hogy egy kötet­ben is kiadásra kerültek. A hasonló alaphelyzet, a hasonló tematika, a hasonló írói eljárások, a visszatérő motívumok a művek közösségére utaltak; a kapcsolódási pontok elősegítették az együtthangzóvá válást, azt, hogy a regények kiegé­szítsék, újraértelmezzék egymást. Az író a személyiség- és értékválságok élményéről, a felvidéki magyar történelmi és a jelenkori hanyatlástörténetekről nem cselekményelvű, de a látszólagos dekomponáltság ellenére fegyelmezett struktúrájú, nagy nyelvi gazdagsággal megírt, világképét hitelesen közvetítő regényformában számolt be.

Irodalom

Szirák Péter, Grendel Lajos, Pozsony, 1995, Kalligram. (Tegnap és Ma – Kortárs magyar írók)

Tőzsér Árpád, Jelentések egy (létre) nyitott műhöz = Uő., A homokóra nyakában, Dunaszerdahely, 1997, Nap.

Elek Tibor, Grendel Lajos, Budapest, 2018, Magyar Művészeti Akadémia. (Közelképek írókról)