súgó szűrés
keresés

Szilágyi Domokos: Búcsú a trópusoktól

Szerző
Szilágyi Domokos
Kiadás éve
1969
Műfaj
vers
Kiadás helye
Bukarest
Kiadó
Irodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
59
A szócikk szerzője
Pécsi Györgyi

Az Emeletek, avagy A láz enciklopédiája után két évre jelenik meg – annak mintegy gondolati és formai folytatásaként, betetőzéseként – a maga korában nagy visszhangot kiváltott, s azóta is sokak által az életmű csúcsának tekintett Búcsú a trópusoktól. A kötet hat félhosszú verse, bölcseleti költeménye az Emeletek…-hez hasonlóan – vagy inkább: ismét – a költői szereppel, a költészet és az egyéni lét értelmével és a történelem morális deficitjével vet számot, azzal a különbséggel, hogy ekkorra a világszemlélet állandónak tudott axiomatikus pontjai (eszmény, értelem, fejlődés) megrendültek. Láng Gusztáv szerint „A két kötet (A láz enciklopédiája és a Búcsú a trópusoktól) úgy viszonyul egymáshoz, mint egy groteszk vígjáték a tragédiához, mely ott mocorgott már a komédiában, csak végső kifejtésre várt.”

A nyitó vers, a Haláltánc-szvit az emberi történelem kudarcával való szembenézés verse, a záró, az Ez a nyár a hagyományos költészettel való leszámolásé, a négy közbülső pedig a személyes költői számvetésé. Szilágyi a kötet két, keretet képező költeményében távolodik el legmesszebbre a hagyományos (lineáris, egyszólamú) verstől. Tovább finomodik a kollázstechnika, tipográfiailag is elkülönülő elegyes szövegfragmentumok, pazar vendégszövegek, allúziók, vizuális elemek tördelik szét, illetve teszik polifonná a szövegtestet. Az egyes szövegrészek között nincs közvetlen logikai kapcsolat, így a polivalencia az értelmezés során végig fönnáll, a versek megoldásukban nyitottak, lezáratlanok maradnak. A látványos szerkezeti változások némiképp az Új Symposion neoavantgárd kísérleteivel is rokoníthatók, de hagyomány- és szövegkezelésével inkább a kultúra egységét valló T. S. Eliot-éhoz áll közel (Széles Klára), az eliot-i technikát azonban intenzív beleéléssel, a személyesség nagyfokú azonosulásával morális kérdésfölvetésben valósítja meg (Bertha Zoltán). A Haláltánc-szvit már címében is erőteljes irodalmi, zenei intertextus. Drámai a feszültség a középkor tragikus haláltáncaira utaló és a könnyed zenei, többtételes táncszvit (Bach, Bartók műfaja) között. A vers zenei hangszerelése a fúgához hasonlóan polifon, a heterogén többszólamúságot a montázstechnika jeleníti meg. A narratív főszólam tört formájú rondójának szenvedélyes lázbeszédével több, vendégszövegekből álló szólam folytat párbeszédet, miközben utóbbiak egymással is feszült dialógusban állnak. A versen lejtmotívként vonul végig a zsidó ártatlansága védelmében mondott zsidó latin nyelvű esküje Werbőczi Tripartitumából. A szvit másik fontos szólama egy 1510-es virágének, mely sajátosan ötvözi az örvendező virágéneket a Krisztust sirató énekkel. Újabb szólam(ok)ként vagy a szólamok közé ragyogó vendégsorok, allúziók ékelődnek Platóntól Balassin, Shakespeare-en át Bartókig. „A mű itt már telis-tele van utalásokkal: szinte csak a költő által is megadott lábjegyzetekkel olvasható, s mint az eliot-i líra – ily módon mélyülve és tágulva az emberi (elsősorban az európai) kultúra idejében és terében –, válik jelentése többrétegűvé.” (Dobozi Eszter) A szvit lenyűgöző gazdagságban vonultatja fel az egyetemes történelem negatív eredményeit (Caligulától a II. világháborúig), s velük állítja szembe a költészet, a tudomány, az erkölcs teremtő vigaszát. Az erőszakos halállal szemben a költészet válaszai erőtlenek, csak a természet képes folyatni az életet („láttad-e hajnalban a folyót? Tőkésréce-anya próbáltatja fiaival az életet s látod-e sikerül”). A vers megrendítő felismerése, hogy nemcsak a történelemmel szemben vall kudarcot az értékteremtő ember, de – egzisztenciális értelemben – magával a halállal is.

A próféta című Babits-parafrázisban (Holt próféta a hegyen; Jónás könyve) a „régi” költő-próféta szerep érvényességét vonja vissza Szilágyi. Már nem a „mit tehet a költő?” a kérdés, hanem hogy miért, miként szűnt meg a próféta (a költő) az Ige hiteles őrzője és hirdetője lenni. A Napforduló Goethe Faustjának a parafrázisa, ebben Szilágyi a felvilágosodásból eredő hegeli fejlődéselmélettel számol le: teherré válik a „modern ember” örök nyugtalansága, a halál jogát követeli. A beat-költők lázadó dikciójára emlékeztető Kényszerleszállásban extravagáns „ördögöcske”, bukott angyal mutat rá kora képmutatására, értéktagadására. A Hogyan írjunk verset gyilkos iróniával utasítja el a ’társadalmi megrendelést’, s a lírai én önfeltárulkozásban – egymásba csúsztatva játékos és halálos, pátoszos és profán érveket – a költészet végső okára kérdez rá. Cáfolja, hogy a költő kimondhatná az igazságot (mint „az igazra tanú” Radnóti), mert „az abszolútum szertefoszlott uraim”, s egyfajta ontológiai determinista belátással elfogadja, hogy (Babitscsal) testének titkos temploma ad parancsot az írásra.

A tényleges búcsú a trópusoktól a kötet záró versében valósul meg. Az Ez a nyár áradó dikciójú szabadvers, mesteri rímelésű dalokkal, dallamos alliterációkkal, groteszk szóképekkel, zsurnalisztikai hírekkel, vendégszövegekkel, szójátékokkal, tipográfiai, vizuális elemekkel, Babits-allúzióval (Ősz és tavasz között; Régen elzengtek Sapphó húrjai), amelyeket „az ironikus prózaiság, az ironikus groteszk és az ironikus halandzsa” ural (Pomogáts) – megragadó képei pedig már-már a képzavar határát súrolják („Vízfejünkből zuhogtak a stilisztikai monszunok!”). Káprázatos nyelvi pompával Szilágyi a költészet válságát írja versbe. A búcsú a trópusoktól – nem magától a költészettől, hanem a kiüresedett formáktól, kiüresedett nyelvtől való búcsút jelenti, s a költészet radikális megújítására szólít föl: „lopd el, nyár, lopd ki szájunkból a metaforákat, vetkőztesd le a / szavakat ------------ agyő”. A régi hitét, eszményeit vesztett költő a verset a megújulás áhított vágyának egyetemes létbizalmával, a Dsida Jenő Nagycsütörtök versétől örökölt virrasztó csatlakozással zárja – Dsida magányos virrasztójával szemben azonban a megváltásra váró emberiséggel vállalva sorsazonosságot. Az Ez a nyár befejezése „nagyon emberi, nagyon őszinte és felemelő tanítása e kötetnek – a hit lehet reménytelen, de élni nélküle nem lehet.” (Láng Gusztáv)

Irodalom

Bertha Zoltán: Szilágyi Domokos. In uő: Gond és mű. Bp., 1994, Széphalom Km.

Dobozi Eszter: A játék Szilágyi Domokos költészetében. Forrás, 1985. 10. sz.

Láng Gusztáv: A költő és az Ige [1985] In uő: Kivándorló irodalom. Kolozsvár, 1998, Kom-Press.

Pomogáts Béla: Búcsú a költészettől? In uő: Kisebbség és humánum. Bp., 1989, Tankönyvkiadó.