Lázár Ervin: Csillagmajor

A Csillagmajor novellafüzér: az önálló történetként is olvasható elbeszéléseket összeköti a helyszín, a visszatérő szereplők és az elbeszélői nézőpont. A helyszín a szerző szülőföldje, az egykori Alsórácegres, amely a könyvben a mesei, mitikus, mágikus Rácpácegres nevet viseli. Otthonos, de folyamatosan pusztuló, a társadalmi folyamatoknak kiszolgáltatott tér ez: a puszta, a tanyasi életmód tere. A visszatérő szereplők sorsa nem válik összefüggő történetté, az alig észrevehető lineáris előrehaladás nem az ő történetüket meséli el elsősorban, hanem a kötetcímmel is mitizált helyszínét és a kihalóban levő életmódét.

Az elbeszélő egyszerre él benne ebben a világban – nemegyszer egyes szám első személyű elbeszélésmódban –, olykor főszereplőként, mint Az óriás vagy A tolvaj c. novellában; máskor csak a közösség „hangjaként”, többes szám első személyű megszólalásmódban (mint James Joyce Ifjúkori önarckép c. novellaciklusában). Érezhetően „jelen van” az első szám harmadik személyben elmesélt novellákban is. Afféle panoráma-elbeszélő, aki átlátja, átfogja ezt a teljes kisvilágot. A Csillagmajor az emlékezés könyve is: arról is szól, miként idézhető fel az elbeszélő emlékezetében őrzött világ. Az emlékek előhívása annak a próbája is, miként működik az emlékezet, hogyan alakítja az egykori „valóságot”, formálja át olyan világgá, amely immár nem csak egyedisége révén érdekes, de univerzális világmodellként is. A pusztulás felé tartó tanyasi világ mindnyájunk világának hanyatlásáról is szól. Ez a hanyatlás persze csak egyik összetevője a történeteknek – nem is a legmeghatározóbb. Több bennük az öröm, a játékosság, a humor. Csak az időszerkezet az, ami lefelé haladó ívet rajzol. Időmegjelölés nélkül, a történetek csomópontjai alapján tájékozódhatunk csupán, valahol az 1930-as évektől (erre utal A grófnő c. elbeszélés) haladunk a háborús időszakon (A bajnok), a svábok kitelepítésén (A keserűfű), a bolsevik hatalomátvételen (A porcelánbaba) át a televízió megjelenéséig (A láda). A kút c. zárónovella városból hazatérő hőse az édesanyját próbálja meggyőzni, hogy költözzön el a pusztáról. Az anya a múlt lázálmaiban él, csökönyösen ragaszkodik ahhoz, ami elveszett (a kútba temetett férjéhez is, aki, meggyőződése, él tovább, odalent valami szép lány citerázik neki). A fia is hallja a zenét, de ő már nem hisz a csodákban, nem hisz a fülének. Balladisztikus a kötet lezárása: „Csönd van itt, anyám, néma csönd.”

Mégsem a tragikum a meghatározó: a Tamási Áron tündéri realizmusával (Alföldy) rokonított, másutt (a dél-amerikai regényirodalomból eredeztetett) mágikus realizmusnak nevezett poétika a mesék világához közelíti az elbeszéléseket. A csoda, a fantasztikum, noha minduntalan kívülről tör be a pusztaiak világába (Márkus), nem botrány, hanem a világ természetes folyásának része. Az egyébként szikár, rövid mondatokból építkező elbeszélés a csoda megjelenítésekor líraisággal töltődik fel, a táj szokatlan jelekkel reagál rájuk, de a helybeliek olyan magától értetődően, némi gyanakvással elegy kíváncsisággal fogadják, mint bárki idegenből odatévedt vándort. A táj és a tárgyi világ antropomorfizálása is része az elbeszélői látásmód bensőségességének. A „lámpacilinderben kihúzza magát a láng” (A tolvaj), a megszégyenített Bederik Duri „olyan lesz, mint egy szélűzte ballangkóró” (Az asszony), a tűz „még csak egy füstpamatot sem böffentett” (A grófnő). Másik fontos világértelmező eszköze az írónak a humor. A grófnő előtt szégyenkező paraszt „a lábujjait a föld felé hajlította, hátha így észre sem vevődik, hogy mezítláb van”. Az uras ruhában parádézó Gazdag Pisti így szól az „ijedező tehenekhez”: „Ezt nézzék meg, tisztelt marhák, ilyet még nem láttak.” Miután a kovács a falu minden vasát felhasználta az ördög lovának megpatkolásához, s az ördög visszavettetik a pokolba, a falu mulatságra készül: „bár a zenét csak hártyapapírral fölszerelt fésűk szolgáltatták, mivel Mészáros Juliska citerahúrjai is odalettek az ördög patkójába, azért égig ért a jókedv” (A kovács). „Rácpácegresen más volt a szavak röpte”, „szólja el” magát az elbeszélő A porcelánbabában, s ez az önértelmező mondat nem a „más”, hanem a „röpte” miatt fontos. Ahol „a hold ridegsárga” s „Hallani a gyökerek roszogását”, ott valóban röptük van a szavaknak. Még akkor is, ha a záróelbeszélésben a pusztulást írják le: „Vakolatjahullott, cserepevert, ablakatörött.”

A kötet első harmadától mind fenyegetőbbé válik a rácpácegresiekre rátörő külvilág, ám a mesei igazságszolgáltatás többnyire helyreállítja a világ rendjét. A falu atlétája fogaival kapja el az idegen katonák hat puskagolyóját (A bajnok), a kitelepítésre ítélt, elpusztított svábokat jelképesen eltemeti Hujber Gyula (A keserűfű). Ám ahogy egyre jobban benyomakszik a falu életébe a történelem, úgy veszi át az igazságszolgáltatás helyét a baljós befejezetlenség. A kisfiú, megszökvén az intézetből, szüleihez tart haza, de csak az összedrótozott, félholt kutyát és az éhező majorságot találja. Hogy mi történt a szüleivel, nem tudjuk meg. A szülei után vágyakozó fiú hazatért ugyan, „Az apja párnájára tette a fejét, az anyja takaróját húzta magára.”, a lezárás – „Elaludt ő is” – nem oldja fel a feszültséget (A szökés). Ez a novella – mint A grófnő, A porcelánbaba és több más darab a kötetből – parabolaként is olvasható: az intézet az elnyomó rendszer, a szökés, menekülés az óvó otthonosságba, az otthon talált felfordulás annak a jele, hogy ahová a hatalom rontó ereje betört, ott nincs már teljes jóvátétel. Márkus Béla szerint a kötetnyitó novella óriásában a nagy „pusztai” előd, Illyés Gyula alakja van megidézve: mintha ő pottyantaná az írót a pusztába, ráébresztve, hogy az emlékezés, a honnan-jöttséggel való számvetés rítusa nem odázható el. Lázár Ervin a Csillagmajorban az otthon melegségéről és elvesztéséről, az emlékezés mágikus folyamatáról, végül is a világ folyásáról írt olyan novellafüzért, amely többek között Tamási Áron, Illyés, Gabriel García Márquez művével rokonítható alkotás.