súgó szűrés
keresés

Rába György: Disputa önmagammal

Szerző
Rába György
Kiadás éve
2010
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Nagyvilág Kiadó
Oldalszám
71
A szócikk szerzője
Tóth László

Rába György utolsó verseskönyve, a Disputa önmagammal a költő öregkori lírájának betetőzése. E címszó alatt tulajdonképpen négy verseskötetét kell(ene) tárgyalnunk: a hetvenhárom éves korától írt verseit tartalmazó, 2001-es A jelenlét furfangjait, a 2003-as Sárkányeregetést, a 2006-os Földlakót és végül a költői életművet lezáró, 2010-es Disputa önmagammal  címűt. Az ’öregkori líra’ összefoglaló cím azonban az ő esetében igencsak megtévesztő. Mivel egyáltalán nem az addigi életmű összefoglalásáról, levezetéséről, utórezgéseiről, nem könnyűkezű nyelvi és ritmusjátékokról, s nem is afféle hagyományos, Arany János-i értelemben vett „őszikékről” van szó nála, hiszen az utolsó négy kötetével is az addigi utat viszi tovább, addigi köteteit folytatja, új kiterjesztésekkel gazdagítva költészetét. Melyek – miként a Disputa önmagammal  fülszövegében Csűrös Miklós külön is hangsúlyozta – továbbra is lét- és líraszemléletének egyszerre megnyilvánuló, változatlanul szétválaszthatatlan „tárgyszerűségét” és „szubjektivitását” nyomatékosítják. Nem mellékes viszont, hogy ez a szemléleti kettősség nemcsak egyes kötetei viszonylatában érvényes („Dermesztett és repített” – jellemezte őt nekrológjában Báthori Csaba), hanem egyetlen versén belül is megragadható. Azaz úgy tekint önmagára, mintha kívülről szemlélné magát, ám tárgyilagosságában, szenvtelenségében is ott a szenvedélyesség. Akár úgy, hogy egy időben szenvedélyes megfigyelő és önelemző, miközben – hogy jobban lássa – kissé távolabbról is szemügyre veszi megfigyelése tárgyát, alanyát: azaz önmagát.

Utolsó köteteiben a korábbiaknál is nagyobb hangsúlyt kapnak – érthető módon, ám továbbra sem zárkózva el a külvilág, a költő közvetlen lakó- és életkörnyezete kínálta impulzusok elől – az idő múlását, az öregedés és a szervezet leépülésének folyamatát, valamint az ember esendőségét és az élet leteltét tematizáló versei. Korábban kikísérletezett, nem ritkán megbontott grammatikájú, meghökkentő/talányteli enjambement-okkal élő, példásan feszes vagy éppen hiányos mondatainak jelentésmódosító, váratlan irányváltásaira, területfoglalásaira épülő, jellegzetesen egyéni, helyenként enyhe iróniával és/vagy öniróniával fűszerezett versnyelve itt, e négy utolsó kötetében teljesedik ki leginkább. Azaz ezekben fénylik legtisztábban „a vers felülete alá szorított formavilága”, a klasszikum „zilált domborulaton át-átderengő” eszménye (Báthori Csaba). Amit az 1992-es Kézrátétel című kötetében Rába így fogalmazott meg: „Minden költő egyéni nyelvszemléletében döbben magára”, A jelenlét furfangjai utolsó darabjában, az Önkommentárban pedig még hangsúlyosabban: „Itt többértelmű a jelentés / mert az énnek elégtelen / a nyűtt tapasztalati rend…”, s a létező tapasztalati (anyagi, tárgyi), illetve tapasztalaton túli, transzcendens valóság újabbnál újabb ismeretlen összefüggéseihez vezet el. Telitalálat például a Földlakó kötet Haditudósító című verse, mely erkölcsét vesztett jelenünk lírai kritikája, egy kiábrándulás (kiábrándultság) térképszerűen pontos rajza és apokaliptikus víziója egyben. A De senectute pedig ugyanitt az öregedés, az öregség lesújtó látlelete: „Mikor az ember menthetetlenül öreg / olyan mint egy óceáni korallsziget / meszesedő gesztusokból még épül egyre / de többé mégse nő más földrészekkel össze / s bár önmaga párját ritkító fauna flóra / csak belakatlan tengermoraj beszél róla.”

Rába György utolsó köteteinek mindegyik versén, mindegyik szakaszán, mindegyik során átüt a költő mérnöki fegyelme, sebészi precizitása – sehol egy véletlen szó, egy gondatlan nyelvi botlás, egy akaratlan metrikai kilengés, egy figyelmetlen dallambeli elcsúszás. Miként az is rendkívüli tudatosságát jelzi, hogy legutolsó kötetének, a Disputa önmagammalnak a legutolsó darabjául viszont egy olyan verset helyezett el, mely szándékolt szabálytalanságaival, kihagyásaival állít meg lépten-nyomon, a végére pedig váratlanul vége szakad magának a versnek is. A Csomag szabályos, kimért sorokkal induló szonettje ugyanis már a második strófájában megdöccen, s fokozatosan kezd megbomlani, szétesni, formavesztő (formaelhagyó) sorokká töredezni, míg a hiányzó utolsó, 14. sora már belevész a semmibe, hallgatásba torkoll, elnyeli a múlandóság foglalatául adott kozmosz némasága. (Halmai Tamás találóan nevezi el e Rábáról írt könyve külön kisfejezetében is elemzett verset „sebzett szonettnek”.)

A Disputa önmagammal megjelenése után Rába mindössze néhány hónapot élt még. Ilyképpen tehát egyszerre ért – egymással tökéletes összhangban – véget a személyes életút és a költői, alkotói pálya; a test elfogy, a személyiség szétesik, a vers visszafordul, ahonnan vétetett: a semmibe. (Lehet, a fogyásnak, fogyatkozásnak e megfordíthatatlanságát, az életerő gyengülését is mutatja a költő e négy pályazáró kötete versszámának folyamatos csökkenése: hiszen míg a 2001-es A jelenlét furfangjai még 105, az utána következő Sárkányeregetés 76, majd a Földlakó 71, a Disputa önmagammal pedig már csak 64 verset tartalmaz.) Figyelemreméltó, hogy míg pályája első három-négy évtizedében irodalomtudományi-irodalomtörténeti munkái kaptak nagyobb szerepet, élete utolsó két évtizede már csaknem teljesen a költészeté. (Íróink közül eddig egyedül ő kapta meg a két legmagasabb állami elismerést, a Széchenyi-díjat és Kossuth-díjat.) S ahogy élete utolsó szakaszában jobbára és egyre inkább az élet – és a lét – fogalmilag nehezen megközelíthető kérdései foglalkoztatták, úgy szaporodott verseiben, köteteiben a számára is magmagyarázhatatlan talány, mintegy jövőbeni olvasóira-értelmezőire bízva magát és szövegei titkainak felfejtését.

Irodalom

Báthori Csaba, Megtanulni egy évszázadot. Rába György halálára, = Uő., Ellenmérgek. Esszék, Budapest, 2012, Napkút.

Halmai Tamás, Korszerű mágia. Vázlat Rába György költészetéről, Pécs, 2014, Pro Pannonia.

Schein Gábor, Rába György költészete, = Uő., Poétikai kísérlet az Újhold költészetében, Budapest, 1998, Universitas.