Háy János: Dzsigerdilen

Írói munkái közül Háy János Dzsigerdilen c. regényével vállalt úttörő szerepet abban a kilencvenes évekbeli metahistóriai fordulatban, amely török kori epikai alkotások formájában állította újra az irodalmi érdeklődés fókuszába a történelmi regényt. Prózaművében a műfajhagyomány romantikus, elsősorban Jókaihoz köthető konvencióinak újraírásával, a szerelmi boldogtalanság témája felől szólaltatta meg a premodern múlt emlékezetét. Háy maga könyvét nem tekintette történelmi regénynek, elmondása szerint legfőbb célja nem a hódoltság idejének korhű ábrázolása, hanem az alkotói kedv műként történő sikeres megfogalmazása volt. A történelmi múlthoz való önkényes viszonyulásmódját hangsúlyozva írta: „A műben mindig az én története éled fel. Az én története pedig a mindig aktuális történet: ami most éppen velem van.” A regénycselekmény fiktív ideje és az olvasás aktuális jelene közti különbséget azonban az írói szubjektum sem képes kiiktatni, a Dzsigerdilen kompozíciójába ennélfogva a historizált emlékezet is alapvető fikciószervező komponensként épül be.

A regény témája a vitéz szerelmi boldogtalansága, aki hosszú keresés után elnyeri gyermekkori szerelmét, Pesti Annát, hogy nem sokkal később Budára költözve elveszítse őt. A fabula szerint Rák Móric tizennégy évesen indul el három társával Sándorfalváról megtalálni a férjhez adott Annát, közülük egyedül ő tér vissza a szülői házba. Az elbeszélés alapszituációját a törökkel kollaboráló, a falubeliek által gyűlölt Szilveszter temetése határolja körül, a főhős visszaemlékezését ismétlődően megszakítja a gyászszertartás leírása. A két regényszereplő a szerelmi hűtlenség komplementer figuráiként értelmezhetők, végzetüket az érzéki csáberővel bíró démonikus nő archetípusát képviselő „nosztrai boszorkánnyal”, illetve „perzsa nővel” folytatott viszonyuk okozza. A(z) (ön)pusztító érzéki szenvedély áldozatai tehát mindketten, Szilvesztert sírba viszi bánata, a főhős túlélőként hordozza tovább szívében csalódását. Az író élő és holt sorsközösségét az emberi élet adottságaként értett boldogtalanságban jelöli meg, történetével erről az igazságról tesz tanúságot a túlélő, akinek egyedül az a „feladata maradt, hogy elmesélje, miként özönöltek e nyirokállatok a szív mezejére”.

Háy epikai művének motívumrendszere az eszményi szerelem, a naiv gyermeki tisztaság szimbólumaként is felfogható szív romantikus toposza köré épül. A szövegben tizenkét történet kapcsolódik a szív gyönyörűségét jelölő dzsigerdilenhez, amely különböző jelentéseket (gyémánt, hold, elrejtett kincs, szerelem, Buda) kapcsol össze, miközben minden kutatás és vágy végső céljaként halálos hidegséget árasztva kiöli az életet és a szívmeleget megtalálóiból. A szív áll tehát a boldogtalan sorsnarratíva centrumában, ami nem válhatván a szeretet és élet forrásává, a vágy és az érzéki gyönyörök által megsebzett, rontó hatalommal bíró halálos erővé alakul át. A recepció mutatott rá arra, hogy a török dzsigerdilen szó a korban Párkány várát jelölte, de a mű fülszövegében olvasható álidézet Jókai Az utolsó budai pasa, a Szép Mikhál és a Fráter György regényeire utal, amely írásokban a kifejezés hol „szívet átjáró” érzelmet jelöl, hol „szívet szúró” jelentésében egy török nő (Dzsigerdila), hol Buda török neveként fordul elő.

A regény művészi értékei elsősorban nem a minuciózus stiláris műgonddal elvégzett szövegkidolgozás vagy a tudatosan megkomponált műforma szintjén keresendők, hanem a hangnembeli sokféleség (melodramatikus, ironikus, parodisztikus), a fiktív archaizmusokat felvonultató fantáziadús nyelvi kifejezőerő, a kiszámíthatatlan, sodró cselekményvezetés, a mesei-mitikus világ retorizált megidézése, a nézőpontváltásokat kiaknázó, megszakított narráció poétikai elemeiben lelhetők fel. A Dzsigerdilen további fontos ismertetőjegye, hogy gazdagon és sokféleképp használ intertextuális utalásokat, magába építve többek közt nem csupán az Egri csillagok, a János vitéz, A koppányi aga testamentuma, de a szerzői korpusz szövegemlékezetét is (a boszorkánynő pere a Marlon és Marionból kölcsönzött epizód). Már a regény felütése is ezzel az írói eszközzel él, amikor az Anna Karenina a boldog családok hasonlóságáról és a maguk módján boldogtalan családok különbözőségéről szóló nyitómondatát az egyformán boldog és különféleképp boldogtalan vitézek ellentéteként írja újra. Mindezen szövegkezelési eljárások jelzik, hogy a történelmi időt a regény nem forrásértékű dokumentumok, hanem az irodalmi tradíció összefüggésében fikcionálja. Háy regényhősét a befejezés szerint Isten pillantásra sem méltatja, így gyermekkori útitársai hiába várják a mennyben, hogy megváltást nyerjen csak fájdalmat ismerő lelkétől. A Dzsigerdilen önfeledt mesélőkedvvel előadott története végső soron úgy mutat rá a boldogtalanságban az egyetlen lehetséges közös emberi tapasztalatra, hogy ebből merítve szót ad a maga elvitathatatlan egyéni boldogságának is. Annak az esztétikai gyönyörnek, melyet felcserélhetetlenül egyedi művészi megformáltsága kölcsönöz neki.