Csokits János: Egy hajótörött naplójából

Csokits János 1949-ben menekült Nyugatra. Évtizedekig dolgozott a Szabad Európa Rádió, majd a BBC magyar osztályán. Nagy érdemei vannak Pilinszky János költészetének nyugat-európai megismertetésében. Hetvenegy évesen, kereken ötven évig tartó emigráció után, 1999-ben tért haza Magyarországra, és Tatán telepedett le. 2011 nyarán halt meg. Nemcsak költőként, de esszéíróként is jelentőset alkotott. A szóban forgó verseskötet, amely akkori válogatott és új verseit tartalmazza, az első könyve volt hazatérése után.

Magyarként és magányosan élte meg a nyugat-európai emigráció számára keservesen hosszú évtizedeit. Kritikai érzéke mindvégig erős volt, s nem olvadt be sem érzelmileg, sem nyelvileg, sem tudatilag a számára mindvégig idegen (szűkebb és tágabb) környezetébe. A haladás az ő költői képbe öntött víziója szerint „tojástestű, rovarlábakon járó, rusnya szörnyeteg páncélzatban és lüktető potrohhal”. Úgy tartotta, hogy a nyugati demokráciák telis-tele vannak öncélú, üres bolondériákkal, továbbá alantas érdekviszonyokkal, ridegséggel és kiszolgáltatottsággal. S nagyon igaz volt, „hogy a Nyugat / csak ugat, / soha nem harap, / és végül Moszkva / lesz az, ki a végső / szerepet kiosztja, / hiszen ott van mindenütt a Párt / újságkioszkja…” (Ha elmondom, mi történt velünk…). A hontalanság, az idegenség érzése, a vendég-lét tudata mélyen áthatotta Csokits János mindennapjait, következésképpen egész költészetét. Költői világképének egyik domináns szegmentuma – a természettudományos érdeklődéséből és a klasszikusan széleskörű műveltségéből fakadóan is – a szervetlen anyagi világ fölfedezése, „bejárása” és költészetbe emelése. Olyan intenzitással, olyan szenvedéllyel, mintha ő egyáltalán nem azért élne a világon, hogy valahol otthon legyen benne. Jóval tágabban értelmezi a világot: beleérti abba az univerzum fölfoghatatlan távolságait, élettelen rendszereit, ember nélküli végtelenségét. Csokits addig-addig hátrált kifelé a megszokott, a hétköznapi létformákból, mígnem lecsúszott a Föld nevű égitestről. Az élettelen, szervetlen világ nyűgözte le, ennek a rendjében, változatlanságában, szilárdságában, kiszámíthatóságában kételyek nélkül tudott hinni. Életének metaforáját találta meg ebben a létben: az örök keresésben. „Sűrű a csönd. Szivemig ér / a kavicsos, puszta táj. / Higgadt, száraz halált igér / a télies aszály” (Kipillantás egy holdkráterből. III.). A lét abszurditása az egyetlen élő embernek, saját magának az eltűnésével válik teljessé. Ez a mozzanat Csokits lírájának legkülönösebb és legeredetibb vonulata. Az Armageddon c. háromrészes kompozíció első tételének zárásaként ki is mondja: „Nincs többé történelem” – hiszen csak az embernek van történelme, minden másnak – esetleg – csak története. Ezek a versek olyanok, mint valami rejtélyes módon előkerült fényképfelvételek űrbéli tájakról – és talán az élet megszűnése utáni Föld bolygóról is. Az egyik versének Később a címe: meglehet, éppen erre az utáni állapotra utal: „Éjfélkor jéghideg a rend. / kihúny a hold, a kristály meghasad, / pattogva zeng a porladó öböl: / vizének hűlt helyén az űr, / halotti dűnák [sic!], tűnő csillagok.” Majd meg is érkeznek ezek a különös felvételek, méghozzá költői képeslapok formájában (Képeslapok a jövőből; A hűlő Nap korából). És amit elénk vetít – talán már nem is a költő, hanem valamely ismeretlen mechanizmus –: „kőszirom”, „obszidián tó”, „kőzománc”, „sziklafalak”, kiszáradt tenger”, „szikkadt sómező”, „porfelhő”, „kőgolyó”, „szirtek”, üresen kanyargó meder”, „pávakék láva”. S végül beáll a teljes csönd: a „gyémánt némaság”.

Mindazonáltal érdemes rögzíteni egy fontos szempontot Csokits János költészetének leggazdagabb rétegével, legmaradandóbb értékeivel kapcsolatban. Hogyan s miért van az, hogy a legjobb, a legértékesebb költői műalkotásai többségükben nem a fentebb körvonalazott, legjellegzetesebb versei között találhatók? Valószínűsíthetően azért, mert mégiscsak a kötetcímmé is emelt „hajótörött-lét” (és nem a létnélküliség), a személyiség legmélyebben dolgozó tájékoztató ösztöne működött benne szinte egész életében. Éppen ezek a teljes emberi létet (még ha az egyértelműen tragikus is) sóvárgó, ennek az eszménynek a mindenkori érvényességét erősítő személyes vallomások jelentik a lírai életmű legértékesebb darabjait. Ez alighanem könnyen belátható, ha költészetének korszakait járjuk be ezzel a kereső szemponttal: mindegyik költői periódusa tartalmaz ilyen típusú verseket. (Homo ludens; Honvágy oda-vissza; Ha elmondom, mi történet velünk…; Animula…; Asztali zene; Örökre; Készülődés; Vázlat a költő portréjához; Sztoikus ábránd).S ez utóbbi nem más, mint a teljes élet utáni sóvárgás: „Mi hiányzik? Tenger üvege, / márvány sziklákkal a Hold. / Serpenyőben sistergő halak, / hűtött bor, hűvös gondolatok. / Hajnal felé a halál”. Szép példának idézhetjük továbbá a Fata morgana bravúrosan megformált két sorát: „körtelágy emlő kemény bimbója, / tejben oldott rubin, epertüzű rózsa…” A Magánbeszédben édesanyjával való utolsó telefonbeszélgetését idézte fel tiszta egyszerűséggel. A vers első sora: „Anyám a végén megvakult.” S az utolsó: „vakon sugárzik, mint a szív.”