Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca

Rakovszky Zsuzsa ötödik kötete három ciklusban mindössze tizenkilenc költeményt tartalmaz, ám ezek – a költő más versesköteteihez hasonlóan – nem csupán nagyfokú tematikai és motivikus sűrűséget, újszerűnek ható versnyelvet és poétikát, valamint innovatív formahasználatot mutatnak, hanem mintegy magukba sűrítik a későmodern poétikák valamennyi megszólaláslehetőségét, és számot vetnek azokkal. Az ebből kiemelkedő központi kérdés pedig az lesz, hogy vajon folytathatók-e a szimbolista-impresszionista nyugatos hagyományból származó költői eljárások, illetve a József Attila-i, újholdas és Petri György-i szemléletmódok. Ez a kérdés egy költészeti hagyomány kijelölését, a hagyományon belüli hangsúlyeltolódásokat és korábban jelen nem lévő erőforrások bevonását is feltételezi. Rakovszky lírája a fenti poétikai hagyományba a Füst Milán-i versszerkesztést és retorikát, a romantikus és 20. századi angol költészeti hatásokat emeli be, valamint sajátos bölcseleti érdeklődéssel gazdagodik. A gondolati költészet hagyományainak megújítását célzó kötet minden verse valamilyen maszk, szerep, alteregó megszólalása; a legalapvetőbb poétikai eljárás pedig a megkettőzés – elsőre transzparensnek látszó, de valójában igen bonyolult módon kiaknázott – alakzata. Emiatt érződik a kötet tematikai és motivikus összefüggéseit vizsgálva rendkívül összetartónak.

Mindegyik vers a halállal foglalkozik, akár halottak megszólaltatásának különös prosopopeiája révén, akár úgy, hogy megjeleníti, amint a versbeszélő halottaira emlékezik vagy a halálról elmélkedik. A halál ugyanakkor nem mint az élet ellentéte vagy fonákja jelenik meg: a tematikusan is használt megkettőzés eljárása ugyanis épp azáltal, hogy mindennek eleve mindkét „oldalát” mutatja be, a köztük feszülő ellentét feloldására törekszik; és a legtöbb esetben sikerrel szünteti meg – de legalábbis megkérdőjelezi – az egymást kizáró, kétpólusú fogalmakra épülő gondolkodást. Ennek egyik alternatívájaként pedig a közösség és a közösségi emlékezet narratív formáit mutatja fel. (Ez a lírai működésmód az Egyirányú utca megjelenése utáni években, évtizedekben jelentősen fölerősödött a magyar költészetben.) A leglátványosabban az ellentétező-kettőző eljárás abban mutatkozik meg, ahogy az ~ egyes versei politikai vagy történelmi eseményekre utalnak. A körülmények c. darabban a délszláv háború egyik résztvevőjének elbeszélésében olvashatunk a harcok szörnyűségeiről, ám a forma és a versnyelv kettőssége a személyiség és a befogadás kettősségének trópusává emelkedik. A pusztító eseményt egy abban agresszorként résztvevő személyen keresztül láttatja, ám ő képtelen a történtekhez egyértelmű értékelést társítani; nem tudja saját traumáját a nagyobb közösség (nemzet, ország, kontinens) belső, politikai viszonyaival automatikusan összekapcsolni. A köznyelvi normától eltérő szóalakok („emlékszek”, „fekszek”) és szintaxis által megképzett beszélő alakja konfliktusba kerül az általa elmondott szöveg magas szintű formai kidolgozottságával (szabályos strófák, rímelés). Az egyértelmű állítások hiánya elbizonytalanítja az olvasó esetleges politikai vagy történelmi előítéleteit is. Ilyenformán A körülmények mintaszerűen mutatja a versformák, a költői hang és a szerepjátékok kötetbeli működésmódját. A megkettőzés nem egy dolgot és az ellentétét jeleníti meg, hanem a köztük lévő viszonyt gondolja újra intenzíven.

Hasonlóképpen sokrétű a kötet verseinek időfelfogása is. Az egyes szövegek gyakran tesznek szentenciózus kijelentéseket az idő múlásának valamilyen értelmezéséről. Erre példák: „Amikor a jövő vonzása már erőtlen, / mágnesként kezd el vonzani a végzet” (Gravitáció); a Visszaút az időben a lélekvándorlás európai elképzeléseit idézi; a Kettőstudatban expresszív módon egymásra vetített, egymástól egyébként távoli időszakaszokat látunk. Ám ezek a megállapítások legfeljebb lokális érvényességgel bírnak, a legtöbb esetben ugyanis melléjük állíthatók a kötet más szakaszai, amelyek e szentenciák szöges ellentétét fejezik ki. Ezt az ütköztető eljárást valósítja meg legsikerültebben Az időről, a kötet utolsó ciklusa. Az ebbe tartozó négy szöveg tulajdonképpen együtt, egyetlen hosszú versként is elgondolható (folyóiratban is együtt jelentek meg). Az első darab tézise: „Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el.” A második vers adja az antitézist: „De ami volt, az nem jön vissza többé / soha. Az idő egyirányú utca.” A harmadik, a Párbeszéd az időről pedig szinte a katekizmusok vagy a moralitások didaktikájával közli e két tétel versengését. A záródarab, a Dal az időről azután végérvényesen megvonja az éles szembeállítás minden érvényességét, ezzel a tézis–antitézis–szintézis dialektikáját is elutasítva. A kötet – esztétikai és gondolati – csúcspontjaként a Dal az időről c. vers a gondolkodást aforizmákra vagy szentenciákra redukálja. Amellett tesz hitet, hogy a bölcseleti költészet a dolgokat a maguk komplexitásában mutassa fel, ami nem merülhet ki ’A és B oldal’ bemutatásában. Ugyanis éppen „középről”, az oppozíciókat meggyengítve válnak láthatóvá a jelenségek közötti viszonyok. Ahogy az is, hogy az európai művelődés évszázadai során kimunkált ellenpólusok (élet–halál, világosság–sötétség, nappal–éjszaka, férfi–nő, ember–természet, múlt–jelen–jövő stb.) valójában nem egy érem oldalaiként, és nem is egy skála két végpontjaként gondolhatók el, hanem olyan kognitív mechanizmusok eredményeiként, amelyek a világ dolgait leegyszerűsítve teszik befogadhatóvá.

A megkülönböztetés alapú kategorizáció efféle elutasítása Rakovszky verseiben egy holisztikusabb, spirituálisabb fogalmiság felé mutat. Ezt a gondolatiságot pedig nemcsak Rakovszky vitte tovább sikerrel későbbi versesköteteiben, de ennek nyomait érezhetjük például Borbély Szilárd, Tóth Krisztina vagy Térey János költészetében is.