Böndör Pál: Eleai tanítvány

Négy korábbi verseskötetből (Karszt, 1974; Vérkép, 1978; Jégverés, 1985; A gázló, 1989) válogatott és kilencvenes években íródott (az akkori keletkezéstörténeti kontextusban: új) verseket (Ördöglakat) is tartalmaz Böndör Pál verseskötete. A kötetbe sorolt költemények létrejöttének ideje az 1969-től az 1994-es évig terjedő időt fogja át. A költő ötvenedik születésnapja alkalmából, az életművet reprezentáló szándékkal készült: azonban az elrendezettség kontextualizálja, új jelentésösszefüggésbe állítja a verseket. A ciklusok élén a korábbi kötetek címadó költeményei állnak, itt is argumentáló szerepben: a képzeletbeli út/utazás, illetve a „navigare necesse est” értelmében vett, de a térségi referenciák (Pannónia mint egy kiszáradt tenger helye) fényében átvitt értelmű „hajózás” (űzöttség, haladás) mibenlétét és irányát jelölik meg. A költészetet mint az életet, a terméketlen, kietlen mezőt (kertet) „megtermékenyítő” jelenséget, mutatja be a Karszt, a költői szubjektumot mint örökös „játékban létezőt” a Vérkép c. költemény (és ciklus), a poétikai eljárásokat mint „soha be nem érő vetést”, amelyekre a Jégverés c. fejezetnyitó költemény beszédmódja utal.

Az Eleai tanítványt a Pannon-tengeren c., a Palócföld folyóirat egyik 1992-es számában megjelent, a kötet öt fejezetétől független költemény nyitja. Sokat idézett sorai: „összetákolt tutaján kint a nyílt / tengeren éhesen meztelenül” – a költői szubjektum léthelyzetére utalnak. Érdekes, hogy a térbeli kontextus milyen erős befolyású tényezőt jelent a versértés kimenetében. Amíg magyarországi recepciója Új vizeken járok-reflexiót ismer fel benne (Kálai), addig a vajdasági olvasó egy sajátos habitust, amit Đorđe Balašević vajdasági szerb énekes testesít meg a lokális koordináták között élő befogadó szemében. Panonski mornar (’Pannon tengerész’) c., 1979-ben íródott dala később végérvényesen az emblémájává vált. Legismertebb sorai gondolati értelemben csengenek össze a Böndör Pál által megfogalmazott gondolatsorral: a Pannon-tenger hűlt helyéhez köthető belső űzöttség költői élményvilágának megjelenítésével.

Az Eleai tanítvány legtöbbet idézett, a kisebbségi lét esszenciális élményét megjelenítő darabja az Ahol nevemet c. költemény. „Az országban ahol […] / a hivatal nem ismeri az ö hangot / betűt…”, az identitás részeként megélt név torzítása (Böndör – Bender) a lírai én személyiségi határainak irodalmivá oldódását, történetbe való áthelyeződését eredményezi: „Az így kificamított vezetéknevemmel / egy irodalmi hős / a világirodalom legnagyobb szélhámosának / lettem a névrokona.” A kötetcímadó vers is történeti távlatba helyezi a versélményt, „ugyanis címében Kolophóni Xenophanész bölcseleti iskoláját tűzte irányelvül, amely az időszámításunk előtti 6. és 5. században egy panteisztikus világelmélet keretében azt tanította, hogy a lét egységes és változatlan” (Fekete).Sajátos viszonyrendben áll az ⁓ a költő következő verseskötetének, A változásom könyvének (1999) szervező elvével, a változás motívumával. A világ eleai „változatlanságának” gondolatával a szubjektív, belső változás folyamatát állítja szembe: nem a világ változik, hanem az emberi gondolkodás róla. Mindkét verseskötet egy-egy filozófiai iskola világmagyarázatának fénykörében értelmezhető.

A költői hagyományra való ráíródás elve ugyancsak fontos szervezője a Böndör Pál-i versalkotásnak: Berzsenyi (Ber’senyi), Ady, Füst, de legerőteljesebben Arany költészetének regiszterei szólalnak meg verseiben. A kötetzáró Memphis, Tenessee a léttér beszűkülésének és a költészet tágasságának antinómiájára épül: a távozás távolságával szemben a maradás jelenti a szellemi nyitottságot: „egy tölgyfa is megteszi / és pár keserű anapesztus Aranynál”.